09

2009.09.06.

Hát gyerekek... derült égből villámcsapás. Én már semmit sem értek, vagyis most már mindent. Hogy miért lett barátságos Pablo, hogy miért nem baszogatott annyira már, hogy miért köszönte meg olyan nagyon a tegnapi próba után, hogy jól játszottam.

Emberek, engem innen kirúgtak!

Tegnap lenyomtuk a show-t (mondanom sem kell, hogy jól), aztán mondta Pablo, hogy sajnos holnap (azaz ma) korán kell kelni, mert 8-kor vár minket a főnök. Na, mondom, biztos csak egy kis pofavizit, mert mégiscsak új vagyok a hajón, meg egy kis dádá a hibáim miatt, de nem. Kerek perec megkaptam a pofámba, hogy hazaküldenek és pár óra múlva már megy is a gépem. Ide nem gyakorolni, meg tanulni jár az ember, ez nem iskola. Majd ha jobb leszek, akkor keressem meg a menedzseremet, és jöjjek vissza. A legdurvább, hogy nem éreztem semmit. Most sem érzek semmi különöset. Talán kicsit zavar a helyzet, meg mégiscsak kínos, de inkább semleges.

Pont azon a ponton vagyok, hogy már maradtam volna. Kezdtek lenni haverok, kezdtem megszokni a környezetet, kezdtem átállni arra, hogy az Y, meg a Z fel vannak cserélve, a kajával alapból nem volt baj, meg amúgy is. Az én kis jövőmre gondolva (pénz, meg szakmai gyakorlat) mindenképpen kellett volna maradnom. Szóval pont átestem a nagy krízisen, erre kibasznak...

Mindenesetre azzal nyugtatom magam – bár ez így kicsit ellentmondásos, mert nem vagyok se ideges, se szomorú – hogy még annyira nem kötődöm ide, hogy rossz legyen, de azért szívesen megyek haza. Keresek valami melót, aztán megoldom.

Most itt ülök a kajáldában, és még azt sem tudom, hogy honnan írjak haza, hogy megyek. Holnap este éjfél előtt érek Budapestre, és nincs, aki kijönne értem. Na, emiatt eléggé izgulok viszont, de remélem találok majd netet valahol, különben nem tudom mi lesz.

Végtére voltam itt is, láttam szép alaszkai hegyeket, meg szép alaszkai gleccsert, meg belenyaltam az amúgy végtelenül giccses, és lelketlen showbusiness-be. Élhettem, járkálhattam egy kurva nagy hajón, ami nagyon érdekes, ronda, szép, büdös, nyomasztó és kicsit talán értelmetlen, és mindenek felett szereztem egy kis tapasztalatot erről is.

Közben bejött a kajáldába (ahol ülök, és írok) Carlos, a trombitás. Most tudta meg tőlem, hogy kibasztak. Elsőre nem is hitte el. Kezdtünk jó barátságban lenni egymással. Mondta, hogy az előző basszeros sokkal bénább volt, mint én. Szerencsétlen teljesen meg van rökönyödve. Nyugtatott, hogy ez végül nem is az én hibám, hanem Pablóé: ahhoz képest, hogy jól játszom engem rak ki, az elődömet meg békén hagyta. Na mindegy, ezen már nem rágódom. Megyek haza.

Otthon találkozunk.

U.i.: a minap leültem Carloshoz kajálni, és ott volt az egyik mexikói haverja, akivel szintén rögvest összehaverkodtam. Egy nagyon szimpatikus arcú néger srác. Amikor már a csomagjaimmal vártam, hogy lemehessek a hajóról, pont arra járt, meglátott és kérdezte, hogy hát én meg mi a francot csinálok a kijáratnál a bőröndömmel? Emberek, amikor elmondtam neki, hogy kirúgtak, teljesen lefagyott, aztán nyomott nekem egy szöveget, hogy sebaj, az élet megy tovább, stb. de nem is az a lényeg, hogy mit mondott, hanem hogy ahogyan mondta. Mintha már hónapok óta ismernénk egymást. Jól esett. Leginkább ezeket a kapcsolatokat sajnálom végül.