08

2009.09.05.

Az előző posztban említettem volt JD, a dobos próbakihagyását. Ezt nem sokra rá én is megismételtem... Az elmaradt próba után volt egy biztonsági gyakorlat az utasoknak, hogy vész esetén hova kell menniük, meg ilyenek. Mielőtt szétszéledtünk volna, Pablo mondta, hogy utána ismét találkozunk, csak én ezt nem hallottam, és nem is kérdeztem rá. Gyakorlatilag úgy kellett összeszednie a kajáldából, mert ott ültem az egyik körablaknál, és bambultam kifelé a hegyekre, meg szép dolgokra gondoltam. Nagyon ciki volt, majd elsüllyedtem szégyenemben...

Az esti show kicsit necces volt, pedig pár nótát már játszottunk múlt héten. Utána Pablo felhívott az irodájába, és beszélgettünk, vagyis ő beszélt. Kezdte a szokásossal, hogy mi ez már, hogy elrontom mindig, miért nem figyelek. Igaza is van! Egyszerűen belül kell rendet tennem. Itt vagyok ezen a kurva nagy hajón, hogy azzal keressek jó pénzt, amihez elvileg értek, és ahelyett, hogy élvezném, itt fosom össze magam néha. Persze az már kiderült, hogy alapvetően nem is értek én ehhez: sokkal bonyolultabb, mint gondoltam. Az csak egy dolog, hogy lejátszom azt, ami a kottában van. Van, hogy ami le van írva, az csak iránymutatás, sőt, van, hogy egyenesen rossz (ilyeneket magyarázott nekem Pablo, mert aztán átment tanácsadóba, amit én jó jelnek veszek). Azt kell megtanulnom, de büdös gyorsan, hogy miközben mindig tudom, hogy hol járunk, kell tudnom figyelni arra is, hogy mi történik körülöttem. Nagyon bele vagyok bújva a kottába, és ez nagyrészt azért van, mert parázok, hogy elrontom.

Nem szabad félni bassza meg!!! Már bocsánat, de elég mérges vagyok magamra emiatt.

(Mondjuk ehhez hozzá jön az is, hogy Az én drága főnököm gyakorlatilag egyfolytában paráztat. Minden rontásomat főbenjáró bűnnek vesz, majd úgy is reagálja le, akár koncert közben is, aztán csodálkozik, hogy még rontok zavaromban.)

Mondjuk Pablo azt is mondta, hogy amúgy tudna ő jobb zenészt is szerezni erre a posztra... Ismét egy ultimátum. Mindenesetre ettől még jól aludtam, csak hajnalban ébredtem úgy, hogy a gyomrom helyén egy kavics van. Gyakorlatilag ez az írogatás a nyugtatóm.

Ha viszont sikerül túllépnem ezen az egész nyomorult helyzeten, akkor hatalmas nagy kemény gyerek leszek! Az a jövőkép lebeg előttem, hogy eljutok oda hamar (mert muszáj), hogy tudom ezt a szakmát. Kérhetném a főnököt, hogy ne baszogasson, mert akkor ideges leszek, de nem kalkulálhatja be az én érzékenységemet, mellesleg még igaza is van. Amúgy meg ha kérdésem van, fel kell tennem. Nem játszhatom el, hogy mindent értek, ha nem így van. Hülye kérdés pedig itt nem létezik. Ő mindent megtesz, hogy jól menjenek a dolgok, nekem kell lépést tartanom.

A legnagyobb szívás igazából az, hogy a basszer nagyon fontos a zenekarban. A fúvósok még ellébecolgatnak itt ott, meg ott ülnek egy falkában, és támogatják egymást, de én itt vagyok egyedül, támasztom (vagy nem támasztom) az alját, és mindenki rám figyel. Az énekes hozzám intonál, a fúvós hozzám számol, meg persze a doboshoz, csak ő profi.

Na jól van, abbahagyom a siránkozást! Most szépen felmegyek a fedélzetre, kinézek a fejemből, lenyugszom egy kicsit, aztán reggelizek. Talán iszom egy kakaót mondjuk.

Sziasztok!

Ja, a ma esti show már volt múlt héten is. Spectrum névre hallgatnak, és a hatvanas évek feka soul muzsikáját éneklik. Négy néger arc. Rendesen flitteres mellény, meg koreográfia, The Temptations, meg ilyenek. A múltkori show után a vezetőjük odajött, és adott egy dedikált CD-t, meg mondta, hogy jó vagyok. Nem tudom, hogy ebből mennyi a protokoll, de jól esett. Néha JD (a dobos) is megjegyzi, hogy jó a soundom, azaz jól szól a kezem alatt a gitár, de hát ez nem elég. Nyitnom kell,és fejlődnöm. Vége.