Változások álltak be. Anyukám hazaköltözött, mi meg ki Pötyi szüleihez. Nem az a világ van, ahol 47 négyzetméteren három nagyon különböző életű ember könnyen megfér. Megoldjuk. Ebben két dolog van segítségünkre. Előre nézünk, nem hátra, és egyszerre csak egy dologgal foglalkozunk. Ez segít.
Én egy jószívű ember vagyok. Na, nem nagyzolásból mondom, így vélekednek rólam a körülöttem lévők. Ez valamennyire velem született tulajdonságom, valamennyire egy szociális máz (ahogy anyukám "szokja" mondani). Úgy is mondhatnám, hogy ez egy túlélési praktikám, ami azért fejlődött ki, hogy a konfliktusok kikerülése céljából inkább megpróbálok megfelelni mindenkinek. Hülye egy dolog.
A nagybőgőtanárom mondta egyszer, hogy nagybőgősként sokfelé fognak hívni, nagy eséllyel keresett zenész leszek (hellyel-közzel ez meg is valósult). És pont ezért meg kell tanulni nemet mondani. Ezen munkálkodom. Tanulom a nem szó kimondását, és egyben azt is tanulom, hogy mi az, amire tényleg nemet kell mondanom. Vicces párhuzam a költözéssel. Ott is szortíroz az ember.
Reményekkel telve várom a hírt Párizsból, hogy mehetünk-e dolgozni. Oda csak a jó dolgainkat visszük. Repülővel megyünk és egy bőröndben nem férnek el a gondok, csak a feladatok.
