115 - Tálcát mosva meditálni jajjj de jó!

Megvolt a második nap is. Ezúttal a tálcamosó gép mellé kerültem. A feladat annyi, hogy a kukákon hagyott tálcákat begyűjtöm egy kiskocsival, majd hátratolom a mosóba. Az emeleti asztaloktól lifttel küldik le nekem. Ott egy nagyobb tálcába állítgatom őket, majd betolom egy hatalmas gépbe (c'est gigantique), ami lassan léptetve forró vízzel lemossa a mocskot, rászáradt kechupot, ilyesmit. A másik végén kiveszem a tálcából, majd felrakom egy rácsra csöpögtetni. Ha a pultnál fogyóban van a tálca, akkor viszek nekik.

Ez egyszerűnek tűnik, az is, de tegnap nagyon sokan voltak. Így addig el sem jutottam, hogy kimenjek begyűjteni, a kinn levő asztaltörölgető kollégák hozták nekem be jófejségből. Persze ez ebédidőben volt, akkor mindig nagy a tömeg. Ma reggelre lehűlt az idő, az eső is esik. Remélem ez számunkra egy nyugodalmas napot eredményez.

Na, de visszatérve a tálcamosáshoz, délután már laza volt nagyon. Néha kimentem, gyűjtögettem, mosogattam. A végén volt még egy kis hajtás, mikor a konyha zárt. Minden eszközt a tálcamosóban mosnak el. Segítettem ebben is. Valami rettenet, hogy mennyi dzsuva marad egy fritőz alján estére! Egészen undorító! Arról nem is szólva, hogy egy gyorsétkezde mennyi szemetet termel, de ebbe most nem megyek bele...

Kíváncsi vagyok, hogy ma mi újdonságot tartogat számomra az En Coulisse, bár a nem kommunikatív munkák tárháza ezzel kimerült. Szerintem ma megint asztalt törölgetek. Nem bánom.

Tegnap véletlenül ugyanakkorra kaptunk ebédszünetet Zitával. Nagyon örültünk ennek. Az ebéd egy kis szigetecske, ahol meg lehet pihenni. Főleg, ha együtt költhetjük el. Ma sanszos, hogy nem így lesz, mivel Zita jóval korábban ment dolgozni, az ebédszünete is korábban lesz szerintem. Minden esetre a hétvége tapinthatóan közeleg, amikor is szombat-vasárnap mindketten szünetelünk. És természetesen bemegyünk megint Párizsba!

Juhéjj!

114 - Kukaszagban meditálni jajjj de jó!

Még van egy kis időm az indulásig, úgyhogy beszámolok az első teljes munkanapomról.

Végül olyan munkát kaptam, amire vágytam.
Kellően monoton: a kajálda adott területén körbejárom az asztalokat, és egy fertőtlenítős ruhával letörlöm az asztalokat. Bár ez nem lenne a dolgom, de a spanyolok után elviszem az otthagyott szemetet a kukába (és tényleg csak a spanyolok hagyják ott, de úgy, hogy minden össze van kenve minden létező gyorskajáldás trutyival). Időközönként belesek a kukába, hogy megtelt-e már. Ha igen, akkor kiveszem a zsákot, ami húzza maga után a következőt, tehát nem kell vele sokat vacakolni. A teli zsákot kiviszem hátra a konténerbe, ami ha megtelt, akkor viszem a tömörítőbe (kukásautó "fíling").
Ez a meló megy sokáig, aztán ha zár a hely (még két hétig zárásig vagyok), akkor utána takarítás van. Minden asztalt letörlök, a székeket felrakom rájuk, majd kisöprök alatta. Ez a kedvencem, mert egy tök üres csarnokban vagyok szinte egyedül. Egy egész délutános tömeg után jól esik. Ja, meg egy slaggal ki kell csapatni a konténereket, de az is inkább üdítő, mint lelombozó. Szóval lehet jókat gondolkodni közben a semmiről.
Kellően önálló: nagyon ritkán futok össze főnökkel, kollégával. Tudom, hogy mi a dolgom, ők is látják, hogy csinálom szépen. A magam ura vagyok, nincs rajtam nyomás. Ez volt a másik kritérium, amit vártam ettől a melótól. Teljesült.
Kellően személyes: nincs sok kommunikáció. A vendégek néha megkérdik, hogy hol a slozi, aztán ennyi. Tegnap beszélgettem egy brit apukával kicsit, de az jól is esett. Szóval senki sem piszkál bele a munkaterápiás folyamat nyugalmába.

Tegnap amúgy Zita korábban ment dolgozni, mint én, de később engedték ki ebédelni. Így tök véletlenül együtt ebédeltünk. Nagyon örültünk egymásnak!

Ja, és tegnap egy norvég anyukának halásztuk ki a telefonját a kukából. Nagyon hálás volt!

Lassan mennem kell, kezdődik a meló.

113 - Egy napsütéses délután Párizsban

Gondoltam, adok majd egy jó vicces címet ennek a bejegyzésnek, de inkább maradok nyersen informatív. Képes beszámoló következik egy párizsi napsütéses délutánról.

2013.08.03.

Mindketten szabadnaposak voltunk, így kihasználtuk a lehetőséget. Még az is jól jött, hogy a bérletünkkel ott utazunk, és annyit, amennyit csak akarunk. Ez így is marad augusztus 18-ig, utána csak hétvégente lesz így. A bérlet amúgy eredetileg csak arra a két körzetre érvényes, ahol lakunk és dolgozunk.

Na, tehát! Kezdtük azzal, hogy jól kialudtuk magunkat. Ez nem olyan egyszerű, mert bár a zajfaktor nem vészes már, de azért van, hogy be kell csukni az ablakot. Ilyenkor izzadunk. Nem olyan veszélyes ez, mint ahogy hangzik, beleszokunk lassan.

Aztán felpattantunk az RER-re. Irány Párizs, azon belül pedig a párizsi "dubai flash", azaz a La Défense tér.

Elsőre nagyon nyomasztó volt ott lenni. A fotókon nem is érződik olyan hatalmasnak, de ott helyben felfoghatatlan. Ki is vannak rakva a tervek, hogy 2020-ra be lesz kertesítve az egész. Rájöttek ők is, hogy a sok beton már nem menő.

És aztán ettünk jó szendvicset. Pötyi csinálta reggel.

Ez után vissza a föld alá. A következő megálló:

Cííííícaaaaaaaa!!! Ezt Krommer Balázs és Lachegyi Máté barátaimnak készítettem. Az egérfület sem "fotósoppoltam" ide, mert akkor méginkább mérges lenne szegény.

Készül az 1200 Ft-os kávé. Olyan akkurátusan csinálta a srác, hogy már csak a látványért megérte. Arról nem is szólva, hogy milyen finom volt!

Sétáltunk egy hosszút, majd a Concorde téren keresztül megérkeztünk a Tülériák kertjébe. Itt magyar viszonylatban elképzelhetetlennek tűnő rendszer van. Tele van a park e féle fém székekkel:

Nincsenek leláncolva, bárki szabadon viszi őket akárhová. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy a parkot éjszakára bezárják, őrzik. 

Mi is szereztünk székeket. Annyira nyugis a kockára vágott fák alatt punnyadni, hogy mostantól ha arra járunk, egy fél órát biztosan mindig eltöltünk ott.

Aztán mentünk tovább. Innen csak egy köpés a Louvre.

Nem mentünk be, csak körbejártuk. Hatalmas. A franciák is összehordtak mindent, amit lehetett (lásd angolok, amcsik). Nagyon büszkék rá. Annyira a magukénak érzik, hogy még Da Vincit is De Vincinek írják, és dövanszinak ejtik...

Inkább a Szajna partra koncentráltunk. Tele van könyvárusokkal. Régi nyomtatványok, plakátok, reprók, csecsebecsék. Még francia daloskönyvet is találtunk a múlt század elejéről (kb.).

Na, meg a hidak a Szajnán. Pl. a Pont Neuf. Jelentése szerint Új Híd. Amikor ez volt az első kőhídja Párizsnak, akkor valóban új lehetett.

Pötyi a Pont Neuf-ön:

Ez már nem a Pont Neuf, de a Pötyi az a Pötyi. Háttérben a Cité-sziget a Notre-Dame-mal.

Hosszas próbálkozás után, aránylag helytálló kompozícióval elkészített self portrait a Notre-Dame épp idén 850 éves épületével.

Lassan megéheztünk, mentünk az olcsó kajálda felé. Ami engem végig a leginkább lenyűgözött, azok a lakóházak. Tudvalevő, hogy tudatosan lettek aránylag rövid időn belül felhúzva. Viszont akkor még volt annyi igényesség az emberekben, hogy mindegyik ház kicsit máshogy nézzen ki. De mégis egységes és arra ösztönöz, hogy egyfolytában a házakat nézzem, hogy megtaláljam a kölünbségeket. Bármelyikben elfogadnék egy tetőtéri lakást, amelyik nem forgalmas út mellett áll.

Találomra befordultunk egy kis utcába, és egyszercsak ezt pillantottam meg egy falon. Kicsi a világ! Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett akkor Párizs. Biztos sokkal nyugodtabb az őrületes autóforgalom nélkül... 

Búcsúzóul még jól bekajáltunk a gyorskajáldában a Pompidou központ mellett. Arról nem rakok fel fotót, mert ronda. Mármint a kajálda is, meg a Pompidou központ is. Utána irány a metró, pár megálló, majd átszállás az RER-re, majd irány haza. Este még megnéztünk egy filmet. Stallone Mindenkit megölt benne.

Életemben először voltam Párizsban. Nagy élmény volt, főleg ilyen jó idegenvezetővel! Köszi Pötyi! Sajnos neki ma már dolgozni kell, de jövő héten szombat-vasárnap is együtt "offolunk", így két napunk is lesz Párizsra. Várom nagyon!

112 - Jelentem tisztelettel

2013.08.02.

Több dolgot is jelenthetek tisztelettel!

 Elsőnek azt, hogy elvégeztem a képzésemet. Ma mégsem a melóhelyre mentem, hanem a Merlin nevezetű épületbe (minden francia következetesen marlennek ejti, ami szerintem vicces, mintha valami nő lenne), ugyanis ott volt az utolsó két képzés. A délelőttin egészen megijedtem. Ugyanis egy olyan terembe vittek, ahol minden asztalon volt egy kasszagép. Na, mondom, ez pénztárosképzés lesz, ami ugye nekem teljesen felesleges, mert ha engem állítanának a kasszához, akkor egy párizsi néger szájából azt sem érteném meg, ha fantát kérne. De azért végigültem, jól elszórakoztam a gép kezelésével. Közben Zita SMS-ben megnyugtatott, hogy ez kb. formalitás, aki nem alkalmas rá (pl, hogy nem beszél jól franciául), azt nem engedik kasszába. A délutáni képzésen a higiénia volt a téma. És legnagyobb örömömre volt angol nyelvű jegyzet. Vajh máshol miért nem volt ilyen? De azért itt is franciául kérdezte az oktató, hogy ki nem érti a franciát… Na mindegy.

A másik jelenteni való pedig az, hogy létezik a „dizni szekurité”. Ugyanis már háromszor is hívtuk őket. Minden esetben hangosan bulizó fiatalok zavaró hangereje okán. Volt, hogy az udvaron bömböltették a zenéjüket hajnali háromkor, majdnem az ablakunk alatt. És jöttek, rendet tettek. Közben arra is rájöttem, hogy van spaletta az ablakon. Az is fog valamennyi hangot. Aztán az is kiderült, hogy az első éjszaka zajongói nem a fejünk felett lakoznak, hanem közvetlenül mellettünk. Az egyik srác magyar, így könnyen meggyőztük őket, hogy tíz után nem jó, ha bömböltetnek. Szóval még az is lehet, hogy lesznek nyugodt éjszakáink. Éljen!

Csütörtök délután az aznapi képzések után két órára beálltam dolgozni. Asztalt törölgettem, kukát ürítettem, söprögettem. Ez az egyik munkakör a sok közül, amit majd csinálnom kell. Mikor mit, majd a főnök eldönti. A kedvencem az, amikor a sok szemeteszsákkal megtelik a konténer a konyha mögött. Mert akkor azt ki kell tolni a „kollektorhoz”, ami egy tömörítő. És ami a lényeg, hogy úgy működik, mint egy kukásautó. Oda kell tolni a konténert, nyomni a gombot, borul a szemét, meg minden. Óvodáskori vágyam teljesül ezzel, mert akkor nagy áhítattal néztem a kukásautót, meg azt az összetett mechanikát a hátulján. Amúgy az, hogy nem kell gondolkodni, nagyon meditatívvá teszi ezt a munkát. Remélem, majd sokat csinálhatom.

A képzés után átgyalogoltam Zita munkahelyére. Tovább dolgozott, mint én, így megvártam. Mikor végzett, lencsevégre kaptam. Fárasztó a lábnak ez a meló.

 

111 - Kezdetek

2013.07.31.

Ma volt a második napja a képzésünknek. Szuper vicces és egyben nagyon kimerítő is. Egyrészt azért, mert alig értek valamit, másodszor pedig nagyon sokat beszélnek a semmiről. Csak hogy kiteljen a napi 7 óra. Mert ugye ezt is már fizetik nekünk, így munkaidőnek számít.

Körbevittek a parkon, mindent jól megmagyaráztak, tudjuk, hogy hol kell enni, kávézni, hogy kell viselkedni. Tudjuk, hogy minden előadó kicsit ripacs, aki minket oktat. De ide ez kell, ez az elvárás. Minden esetre meg lennék lőve, ha Zita nem lenne itt velem. Ugye, ő már tavaly is volt itt, sokmindent ismer, sokat mesél, segít, ahol tud. Ő már dolgozik amúgy, „filler” a munkaköre, azaz egy gyorsétkezdében ő pakolja tele a tálcát azzal, amit a pénztárnál beütnek.

Amúgy lehet, hogy én is ezt fogom csinálni. Vagyis majd kiderül. Ahol én dolgozom majd, ott annyira nem szereti a főnök, hogy alap a franciám. Ma találkoztunk vele először, mondtam neki, hogy azért angolul is magyarázzon kicsit. Persze, elmondta, de azért hozzátette, hogy gyakoroljak, mert jobb, ha jó a franciám is. Még szerencse, hogy egy franciatanárnővel lakom együtt!  Szóval kicsit izgi lesz előszörre, bár gondolom, hogy a kevésbé kommunikatív melókat adják majd, mint asztaltörölgetés, tálcaösszeszedés, vagy valami pakolás hátul a raktárban. Minden esetre pénteken reggel 9-kor már ott fogunk feszíteni a kis munkaruhánkban. Aznap még képzés, majd a hétvége szünet, aztán meglátjuk mi lesz hétfőtől.

Mert, hogy a munkaruhát is megkaptuk. Semmi extra, egy fekete nadrág, fehér ing, kék kötény és egy ugyanolyan kék baseball sapka, amit utálok, de hordani kell. A ruhatár gigantikus (ces’t gigantique), talán ez eddig a legérdekesebb, amit a parkban láttam. Sokezer melós mégtöbbezer ruhája rendben felakasztva. Olyan ruhatárosokkal, akik rád néznek, és a megfelelő méretű ruhát akasztják le neked. Lagalábbis nekem sikerült elsőre a legjobbat adniuk. Minden ruhában csip van, így könnyű kezelniük, hogy mi van kinn, mi van benn. A „locker-t” is megkaptuk, azaz a ruhaszekrényünket. Elsőre meg kellett küzdenem a tekerős számzárral, de egy kis külső segítséggel boldogultam vele végül.

Zita ma megint délután ment dolgozni, de előtte még kipróbálta a konyhát. Mondhatom, nagy sikerrel! Nagyon finom gombás-tejszínes tésztát főzött! Sajnos csak késő este ér haza, amikor én már alszom.

Amint hallom, megint szól valami aberrált gépzene az emeletről. Pedig az előző éjszaka egész nyugis volt. Ha ez így marad éjjelre is, akkor hívjuk a biztonságiakat. Remélem tényleg léteznek, mert hallottam olyat is, hogy valaki hívta őket, de nem vették fel. Majd meglátjuk.

Nos, mára ennyi. Megyek borotválkozni, mert a szakáll nem megengedett. Aztán franciatanulás következik.

110 - Megérkeztünk

2013.07.30.

Ideértünk Párizsba. Még Budapesten volt egy kis izgulás, mivel a kolléga, aki kivitt minket a reptérre, fél órát késett, majd bedugult a Rákóczi híd is. De odaértünk végül időben. A repülőút elég rázósra sikerült, nagyon fújt a szél odafenn. A landolás sem volt szép. Úgy odavágta a pilóta a gépet, hogy nekem fájt.

A reptérről egy kis buszozás, Eiffel-torony látványának örülés, majd metró és RER (a párizsi HÉV). Innentől pár órán át minden a legnagyobb rendben, mondhatni idilli körülmények között zajlott. Már úgy vártak minket, hogy „a pár”. Bejelentkeztünk a cégnél, ellenőrizték minden papírunkat. Minden rendben volt. Meg kellett várni egy nőt, aki elhozott minket a szállásra, de addig is kaptunk kávét, pihentünk kicsit. A helyen, ahol lakunk, teljeskörű eligazításban részesítettek franciául és angolul, minden részletre kiterjedően. A szállásunk nagyon kis kedves. Több kétszintes házikóból áll, az egyik földszintjén kaptunk egy kétágyas szobát. Van külön fürdőnk, konyhánk, hűtőnk. Fel vagyunk szerelkezve evőeszközzel, konyhai kellékekkel. Nagyon örültünk ennek. El is mentünk vásárolni, hogy legyen miből főzni majd, ha úgy érünk rá. Hűtő megtelt, vacsiztunk egy jót, majd nyugovóra tértünk a korai kelés tudatában. Nekem az első reggelem képzéssel indult, Zita meg jött velem, hogy segítsen, ha nem értek valamit. Ő az első napján délután kezdett, így ráért az én dolgommal foglalkozni.

Alvásunk első két órája szintén idilli volt. Aztán éjfél után megérkeztek a felettünk lakók a munkából, és olyan bulit csaptak, hogy zengett a ház. Valami rettenetes gépzenét hallgattak nagy hangerőn, amire a könnyűszerkezetes ház is rásegített. Még jó, hogy hoztam füldugót, de csak úgy volt hatásos, ha a takaró is több rétegben a fejemen volt.  Miután sikerült a külvilágot hellyel-közzel kizárni, valaki bedörömbölt az ajtónkon, a kilincset is megrázta, majd vihogva elfutott. Mondanom sem kell, hogy az átlag életkor 20 év alatt van valahol. És persze ez annyira felbosszantott, hogy aludni sem tudtam utána. A gyomrom is rossz lett tőle, az sem hagyott. Felmehettem volna szólni, de annyira féltettem azt a félálmot, amiben voltam, hogy inkább nem tettem, inkább küzdöttem az alvásért.  Aztán egyszercsak abbamaradt a zajongás, elfáradtak a fiatalok. Csak a gyomrom maradt úgy. Így sikerült laza kb. 3 órát abszolválnom.

Reggel fájdalmas kelés, fájdalmas készülődés, buszozás, 9-től délután 5-ig képzés. Ennek keretében megtudtunk mindent a parkról. Be is engedtek minket, meg is vendégeltek. Vicces volt egy Pinokkió témájú, harmonikás sramlitól zengő, dél-tiroli stílusú étteremben hamburgert enni műanyag tálcáról. És persze az egész park egy nagy giccs. Hol igényesebben, hol kevésbé igényesen összerakva. Zita is ott volt velem. Bevitt a színfalak mögé. És az sokkal izgalmasabb. Először is pofán vág a kontraszt. Ami belülről díszes, csicsás, az kívülről egy szürke betonfal pár fém ajtóval. Másodszor meg még ennek ellenére is sokkal otthonosabb, mert ott nincsenek megőrült turisták, visító gyerekek. Csak a pihenő, dolgozó melósok, akik benn mindenféle szerepeket játszanak, de hátul a backstage takarásában emberekké alakulnak vissza. Hál’ Istennek én is itt fogok dolgozni. Valami kajáltatási egység mögött kapok majd munkát. Holnap kiderül, hogy mit.

Most viszont lefekszek aludni, be kell pótolnom, ami tegnap kimaradt. 

109 - Az egérfül árnyékában

Bizony, bizony, elmentünk a boltba, vettünk sok egérfogót. Az "örodiznibe" fogunk Pöttyel dolgozni és ott sok az egér...

Időben vettünk aránylag olcsón jegyet, be vagyunk csekkolva, nélkülünk a gép nem indul el. Megvettük utolsó forintjainkon a szükséges kínai ruhadarabokat, bekunyeráltuk a kellő méretű bőröndöket, leloptuk a még meg nem nézett filmeket szabad munkaszüneti óráinkat elütni valónak, az utolsó csepp benzinből még begurulunk a vasúthoz, majd onnan a féláron igénybe vett tömegközlekedésen zötyögünk tovább. Ismerősöknél csövezünk Budapesten, majd másik ismerős visz ki a reptérre jófejségből. Fapados másfél óra, majd metró még másfél. És akkor kezdődik a szépen kitervelt pedagógusi/zeneművészi életpályánk első "lökhajtó" fázisa, mely egyben a "tudommettőlmeddigkellésmit" megnyugtató biztonsága mellett (és pont e miatt) egy kiadós munkaterápia is lesz.

Megérdemeljük, szükségünk van rá, jó lesz.

Pláne, hogy még sosem jártam Párizsban, így én leszek a világ legvidámabb munkás-turista hibridje, aki azért majd néha megvakarja az egérfül tövét elgondolkozván, hogy utána hogy lesz tovább...

Halkan megsúgom, hogy azért vannak terveink. Nyugi.

Szóval mostantól egy hónapig az egérfül árnyékából jegyzetelek. Lesz mit!