2013.07.30.
Ideértünk Párizsba. Még Budapesten volt egy kis izgulás,
mivel a kolléga, aki kivitt minket a reptérre, fél órát késett, majd bedugult a
Rákóczi híd is. De odaértünk végül időben. A repülőút elég rázósra sikerült,
nagyon fújt a szél odafenn. A landolás sem volt szép. Úgy odavágta a pilóta a
gépet, hogy nekem fájt.
A reptérről egy kis buszozás, Eiffel-torony látványának
örülés, majd metró és RER (a párizsi HÉV). Innentől pár órán át minden a
legnagyobb rendben, mondhatni idilli körülmények között zajlott. Már úgy vártak
minket, hogy „a pár”. Bejelentkeztünk a cégnél, ellenőrizték minden papírunkat.
Minden rendben volt. Meg kellett várni egy nőt, aki elhozott minket a
szállásra, de addig is kaptunk kávét, pihentünk kicsit. A helyen, ahol lakunk,
teljeskörű eligazításban részesítettek franciául és angolul, minden részletre
kiterjedően. A szállásunk nagyon kis kedves. Több kétszintes házikóból áll, az
egyik földszintjén kaptunk egy kétágyas szobát. Van külön fürdőnk, konyhánk,
hűtőnk. Fel vagyunk szerelkezve evőeszközzel, konyhai kellékekkel. Nagyon
örültünk ennek. El is mentünk vásárolni, hogy legyen miből főzni majd, ha úgy
érünk rá. Hűtő megtelt, vacsiztunk egy jót, majd nyugovóra tértünk a korai
kelés tudatában. Nekem az első reggelem képzéssel indult, Zita meg jött velem,
hogy segítsen, ha nem értek valamit. Ő az első napján délután kezdett, így
ráért az én dolgommal foglalkozni.
Alvásunk első két órája szintén idilli volt. Aztán éjfél
után megérkeztek a felettünk lakók a munkából, és olyan bulit csaptak, hogy
zengett a ház. Valami rettenetes gépzenét hallgattak nagy hangerőn, amire a
könnyűszerkezetes ház is rásegített. Még jó, hogy hoztam füldugót, de csak úgy
volt hatásos, ha a takaró is több rétegben a fejemen volt. Miután sikerült a külvilágot hellyel-közzel
kizárni, valaki bedörömbölt az ajtónkon, a kilincset is megrázta, majd vihogva
elfutott. Mondanom sem kell, hogy az átlag életkor 20 év alatt van valahol. És
persze ez annyira felbosszantott, hogy aludni sem tudtam utána. A gyomrom is
rossz lett tőle, az sem hagyott. Felmehettem volna szólni, de annyira féltettem
azt a félálmot, amiben voltam, hogy inkább nem tettem, inkább küzdöttem az
alvásért. Aztán egyszercsak abbamaradt a
zajongás, elfáradtak a fiatalok. Csak a gyomrom maradt úgy. Így sikerült laza
kb. 3 órát abszolválnom.
Reggel fájdalmas kelés, fájdalmas készülődés, buszozás,
9-től délután 5-ig képzés. Ennek keretében megtudtunk mindent a parkról. Be is
engedtek minket, meg is vendégeltek. Vicces volt egy Pinokkió témájú,
harmonikás sramlitól zengő, dél-tiroli stílusú étteremben hamburgert enni
műanyag tálcáról. És persze az egész park egy nagy giccs. Hol igényesebben, hol
kevésbé igényesen összerakva. Zita is ott volt velem. Bevitt a színfalak mögé.
És az sokkal izgalmasabb. Először is pofán vág a kontraszt. Ami belülről
díszes, csicsás, az kívülről egy szürke betonfal pár fém ajtóval. Másodszor meg
még ennek ellenére is sokkal otthonosabb, mert ott nincsenek megőrült turisták,
visító gyerekek. Csak a pihenő, dolgozó melósok, akik benn mindenféle szerepeket
játszanak, de hátul a backstage takarásában emberekké alakulnak vissza. Hál’
Istennek én is itt fogok dolgozni. Valami kajáltatási egység mögött kapok majd
munkát. Holnap kiderül, hogy mit.
Most viszont lefekszek aludni, be kell pótolnom, ami tegnap
kimaradt.
