112 - Jelentem tisztelettel

2013.08.02.

Több dolgot is jelenthetek tisztelettel!

 Elsőnek azt, hogy elvégeztem a képzésemet. Ma mégsem a melóhelyre mentem, hanem a Merlin nevezetű épületbe (minden francia következetesen marlennek ejti, ami szerintem vicces, mintha valami nő lenne), ugyanis ott volt az utolsó két képzés. A délelőttin egészen megijedtem. Ugyanis egy olyan terembe vittek, ahol minden asztalon volt egy kasszagép. Na, mondom, ez pénztárosképzés lesz, ami ugye nekem teljesen felesleges, mert ha engem állítanának a kasszához, akkor egy párizsi néger szájából azt sem érteném meg, ha fantát kérne. De azért végigültem, jól elszórakoztam a gép kezelésével. Közben Zita SMS-ben megnyugtatott, hogy ez kb. formalitás, aki nem alkalmas rá (pl, hogy nem beszél jól franciául), azt nem engedik kasszába. A délutáni képzésen a higiénia volt a téma. És legnagyobb örömömre volt angol nyelvű jegyzet. Vajh máshol miért nem volt ilyen? De azért itt is franciául kérdezte az oktató, hogy ki nem érti a franciát… Na mindegy.

A másik jelenteni való pedig az, hogy létezik a „dizni szekurité”. Ugyanis már háromszor is hívtuk őket. Minden esetben hangosan bulizó fiatalok zavaró hangereje okán. Volt, hogy az udvaron bömböltették a zenéjüket hajnali háromkor, majdnem az ablakunk alatt. És jöttek, rendet tettek. Közben arra is rájöttem, hogy van spaletta az ablakon. Az is fog valamennyi hangot. Aztán az is kiderült, hogy az első éjszaka zajongói nem a fejünk felett lakoznak, hanem közvetlenül mellettünk. Az egyik srác magyar, így könnyen meggyőztük őket, hogy tíz után nem jó, ha bömböltetnek. Szóval még az is lehet, hogy lesznek nyugodt éjszakáink. Éljen!

Csütörtök délután az aznapi képzések után két órára beálltam dolgozni. Asztalt törölgettem, kukát ürítettem, söprögettem. Ez az egyik munkakör a sok közül, amit majd csinálnom kell. Mikor mit, majd a főnök eldönti. A kedvencem az, amikor a sok szemeteszsákkal megtelik a konténer a konyha mögött. Mert akkor azt ki kell tolni a „kollektorhoz”, ami egy tömörítő. És ami a lényeg, hogy úgy működik, mint egy kukásautó. Oda kell tolni a konténert, nyomni a gombot, borul a szemét, meg minden. Óvodáskori vágyam teljesül ezzel, mert akkor nagy áhítattal néztem a kukásautót, meg azt az összetett mechanikát a hátulján. Amúgy az, hogy nem kell gondolkodni, nagyon meditatívvá teszi ezt a munkát. Remélem, majd sokat csinálhatom.

A képzés után átgyalogoltam Zita munkahelyére. Tovább dolgozott, mint én, így megvártam. Mikor végzett, lencsevégre kaptam. Fárasztó a lábnak ez a meló.

 

111 - Kezdetek

2013.07.31.

Ma volt a második napja a képzésünknek. Szuper vicces és egyben nagyon kimerítő is. Egyrészt azért, mert alig értek valamit, másodszor pedig nagyon sokat beszélnek a semmiről. Csak hogy kiteljen a napi 7 óra. Mert ugye ezt is már fizetik nekünk, így munkaidőnek számít.

Körbevittek a parkon, mindent jól megmagyaráztak, tudjuk, hogy hol kell enni, kávézni, hogy kell viselkedni. Tudjuk, hogy minden előadó kicsit ripacs, aki minket oktat. De ide ez kell, ez az elvárás. Minden esetre meg lennék lőve, ha Zita nem lenne itt velem. Ugye, ő már tavaly is volt itt, sokmindent ismer, sokat mesél, segít, ahol tud. Ő már dolgozik amúgy, „filler” a munkaköre, azaz egy gyorsétkezdében ő pakolja tele a tálcát azzal, amit a pénztárnál beütnek.

Amúgy lehet, hogy én is ezt fogom csinálni. Vagyis majd kiderül. Ahol én dolgozom majd, ott annyira nem szereti a főnök, hogy alap a franciám. Ma találkoztunk vele először, mondtam neki, hogy azért angolul is magyarázzon kicsit. Persze, elmondta, de azért hozzátette, hogy gyakoroljak, mert jobb, ha jó a franciám is. Még szerencse, hogy egy franciatanárnővel lakom együtt!  Szóval kicsit izgi lesz előszörre, bár gondolom, hogy a kevésbé kommunikatív melókat adják majd, mint asztaltörölgetés, tálcaösszeszedés, vagy valami pakolás hátul a raktárban. Minden esetre pénteken reggel 9-kor már ott fogunk feszíteni a kis munkaruhánkban. Aznap még képzés, majd a hétvége szünet, aztán meglátjuk mi lesz hétfőtől.

Mert, hogy a munkaruhát is megkaptuk. Semmi extra, egy fekete nadrág, fehér ing, kék kötény és egy ugyanolyan kék baseball sapka, amit utálok, de hordani kell. A ruhatár gigantikus (ces’t gigantique), talán ez eddig a legérdekesebb, amit a parkban láttam. Sokezer melós mégtöbbezer ruhája rendben felakasztva. Olyan ruhatárosokkal, akik rád néznek, és a megfelelő méretű ruhát akasztják le neked. Lagalábbis nekem sikerült elsőre a legjobbat adniuk. Minden ruhában csip van, így könnyű kezelniük, hogy mi van kinn, mi van benn. A „locker-t” is megkaptuk, azaz a ruhaszekrényünket. Elsőre meg kellett küzdenem a tekerős számzárral, de egy kis külső segítséggel boldogultam vele végül.

Zita ma megint délután ment dolgozni, de előtte még kipróbálta a konyhát. Mondhatom, nagy sikerrel! Nagyon finom gombás-tejszínes tésztát főzött! Sajnos csak késő este ér haza, amikor én már alszom.

Amint hallom, megint szól valami aberrált gépzene az emeletről. Pedig az előző éjszaka egész nyugis volt. Ha ez így marad éjjelre is, akkor hívjuk a biztonságiakat. Remélem tényleg léteznek, mert hallottam olyat is, hogy valaki hívta őket, de nem vették fel. Majd meglátjuk.

Nos, mára ennyi. Megyek borotválkozni, mert a szakáll nem megengedett. Aztán franciatanulás következik.

110 - Megérkeztünk

2013.07.30.

Ideértünk Párizsba. Még Budapesten volt egy kis izgulás, mivel a kolléga, aki kivitt minket a reptérre, fél órát késett, majd bedugult a Rákóczi híd is. De odaértünk végül időben. A repülőút elég rázósra sikerült, nagyon fújt a szél odafenn. A landolás sem volt szép. Úgy odavágta a pilóta a gépet, hogy nekem fájt.

A reptérről egy kis buszozás, Eiffel-torony látványának örülés, majd metró és RER (a párizsi HÉV). Innentől pár órán át minden a legnagyobb rendben, mondhatni idilli körülmények között zajlott. Már úgy vártak minket, hogy „a pár”. Bejelentkeztünk a cégnél, ellenőrizték minden papírunkat. Minden rendben volt. Meg kellett várni egy nőt, aki elhozott minket a szállásra, de addig is kaptunk kávét, pihentünk kicsit. A helyen, ahol lakunk, teljeskörű eligazításban részesítettek franciául és angolul, minden részletre kiterjedően. A szállásunk nagyon kis kedves. Több kétszintes házikóból áll, az egyik földszintjén kaptunk egy kétágyas szobát. Van külön fürdőnk, konyhánk, hűtőnk. Fel vagyunk szerelkezve evőeszközzel, konyhai kellékekkel. Nagyon örültünk ennek. El is mentünk vásárolni, hogy legyen miből főzni majd, ha úgy érünk rá. Hűtő megtelt, vacsiztunk egy jót, majd nyugovóra tértünk a korai kelés tudatában. Nekem az első reggelem képzéssel indult, Zita meg jött velem, hogy segítsen, ha nem értek valamit. Ő az első napján délután kezdett, így ráért az én dolgommal foglalkozni.

Alvásunk első két órája szintén idilli volt. Aztán éjfél után megérkeztek a felettünk lakók a munkából, és olyan bulit csaptak, hogy zengett a ház. Valami rettenetes gépzenét hallgattak nagy hangerőn, amire a könnyűszerkezetes ház is rásegített. Még jó, hogy hoztam füldugót, de csak úgy volt hatásos, ha a takaró is több rétegben a fejemen volt.  Miután sikerült a külvilágot hellyel-közzel kizárni, valaki bedörömbölt az ajtónkon, a kilincset is megrázta, majd vihogva elfutott. Mondanom sem kell, hogy az átlag életkor 20 év alatt van valahol. És persze ez annyira felbosszantott, hogy aludni sem tudtam utána. A gyomrom is rossz lett tőle, az sem hagyott. Felmehettem volna szólni, de annyira féltettem azt a félálmot, amiben voltam, hogy inkább nem tettem, inkább küzdöttem az alvásért.  Aztán egyszercsak abbamaradt a zajongás, elfáradtak a fiatalok. Csak a gyomrom maradt úgy. Így sikerült laza kb. 3 órát abszolválnom.

Reggel fájdalmas kelés, fájdalmas készülődés, buszozás, 9-től délután 5-ig képzés. Ennek keretében megtudtunk mindent a parkról. Be is engedtek minket, meg is vendégeltek. Vicces volt egy Pinokkió témájú, harmonikás sramlitól zengő, dél-tiroli stílusú étteremben hamburgert enni műanyag tálcáról. És persze az egész park egy nagy giccs. Hol igényesebben, hol kevésbé igényesen összerakva. Zita is ott volt velem. Bevitt a színfalak mögé. És az sokkal izgalmasabb. Először is pofán vág a kontraszt. Ami belülről díszes, csicsás, az kívülről egy szürke betonfal pár fém ajtóval. Másodszor meg még ennek ellenére is sokkal otthonosabb, mert ott nincsenek megőrült turisták, visító gyerekek. Csak a pihenő, dolgozó melósok, akik benn mindenféle szerepeket játszanak, de hátul a backstage takarásában emberekké alakulnak vissza. Hál’ Istennek én is itt fogok dolgozni. Valami kajáltatási egység mögött kapok majd munkát. Holnap kiderül, hogy mit.

Most viszont lefekszek aludni, be kell pótolnom, ami tegnap kimaradt. 

109 - Az egérfül árnyékában

Bizony, bizony, elmentünk a boltba, vettünk sok egérfogót. Az "örodiznibe" fogunk Pöttyel dolgozni és ott sok az egér...

Időben vettünk aránylag olcsón jegyet, be vagyunk csekkolva, nélkülünk a gép nem indul el. Megvettük utolsó forintjainkon a szükséges kínai ruhadarabokat, bekunyeráltuk a kellő méretű bőröndöket, leloptuk a még meg nem nézett filmeket szabad munkaszüneti óráinkat elütni valónak, az utolsó csepp benzinből még begurulunk a vasúthoz, majd onnan a féláron igénybe vett tömegközlekedésen zötyögünk tovább. Ismerősöknél csövezünk Budapesten, majd másik ismerős visz ki a reptérre jófejségből. Fapados másfél óra, majd metró még másfél. És akkor kezdődik a szépen kitervelt pedagógusi/zeneművészi életpályánk első "lökhajtó" fázisa, mely egyben a "tudommettőlmeddigkellésmit" megnyugtató biztonsága mellett (és pont e miatt) egy kiadós munkaterápia is lesz.

Megérdemeljük, szükségünk van rá, jó lesz.

Pláne, hogy még sosem jártam Párizsban, így én leszek a világ legvidámabb munkás-turista hibridje, aki azért majd néha megvakarja az egérfül tövét elgondolkozván, hogy utána hogy lesz tovább...

Halkan megsúgom, hogy azért vannak terveink. Nyugi.

Szóval mostantól egy hónapig az egérfül árnyékából jegyzetelek. Lesz mit!

108 - Háromszor is szemfüles

Vége a tanévnek, vége a nyomorult kényszermelónak. Most éppen favágás-aprítás folyik, ha most feldolgozzuk, őszig még tud száradni. A tűzifától kétszer melegszik az ember - szokták volt mondani az öregek. Jó kis sport, meg kell hagyni.

Pöttyöm tegnap remekelt. Háromszor is. Ebből kettő jól sült el, sajnos a harmadik tragikusan, de ez nem rajta múlott.

1. Elmentünk cipőt venni. Nem találtunk jót. De aztán mégis, mivel az utolsó - és ezért leárazott - darabok között ott várt a most már tulajdonomat képező darab.
2. Azért még körülnéztünk máshol is, így akadt meg a szeme Pöttynek egy nekem való ingen. Bezavart a próbafülkébe, hogy vegyem fel. Nem volt rossz, viszont a fülke mellett otthagyott, vissza nem akasztott cuccok között megtalálta ugyanazt, csak előnyösebb színben. Így ingem is lett.
3. Nagy boldogan, új inggel és cipővel a csomagtartóban hajtottunk hazafelé. A falu határában kis pincék vannak kis kertekkel. Pötty egyszer csak mondja, hogy azonnal forduljunk meg, mert valaki fekszik egy kertben. Így is volt. Szerencsétlen ember valószínűleg a fűnyírót akarta berántani, amikor rosszul lett. Míg jöttek a mentők, felváltva pumpáltuk a mellkasát. Pulzusa már akkor sem volt, csak a színén látszott, hogy nemrég ájulhatott el. Az autójában megtaláltuk a telefonját, utolértük a családját. Ők is hamar megérkeztek. A mentősök dolgoztak rajta majd fél órát, háromszor is kiütötték. Mi is segítettünk, adtuk a kezük alá, amit kellett, de sajnos hiába. A feleség sokkot kapott, a leánygyermek zokogott. Dráma volt rendesen.

Annak megnyugtató tudatában mentünk haza, hogy mi mindent megtettünk. És persze a nagy közhely, miszerint az élet megy tovább. És elég izgalmasan, amit nem bánok egyáltalán. Nemsokára megyünk Párizsba, Miki egér már vár minket...

107 - És Carlos horkol

Az előző posztban megemlített következő hét múlt héten volt. Annyira lefáradtam, hogy meg is betegedtem. Megint a gyomrom rossz, megyek is mindjárt dokihoz, hogy kiderüljön a bajom. Nagy tanulság, hogy enni kell rendesen, meg vitaminozni. Főleg, ha ekkora a hajtás... És nem görcsösen ragaszkodni minden téren a maximumhoz.

Nem mindenkinek ekkora megerőltetés ez a munka. Itt van Carlos, aki a munkatársam. Ő a bemutatandó játék mestere. Mexikói és van otthon családja, így rendszeresen nem alussza ki magát, mivel éjszakánkét beszél az otthoniakkal, mert akkor ott nappal van. Viszont van egy olyan adottsága, hogy egy pillanat alatt el tud aludni és fel tud ébredni. Pl. volt olyan, hogy kérdeztem tőle valamit. Ő válaszolt, majd a következő levegővétele már horkolás volt. És nagyon tud horkolni, főleg, ha még másnapos is. Heti háromszor megyünk Kaposvárra. 1 és negyed óra az út oda, majd vissza. Ez nekem 1 és negyed órányi horkolás hallgatása. És neki nincs is más dolga, mint nekem. Gyakorlatilag a fél napot átalussza, csak apró részletekben.

Pont egy horkolással aláfestett kaposvári út alatt fogalmazódott meg bennem az, hogy milyen is az az ember, aki ezt a munkát elvállalja. Kétféle van: az egyik, aki van olyan őrölt és elhivatott, hogy tudja csinálni. Sőt mi több, akarja csinálni. A másiknak meg kell a pénz. Ez lennék én. Képességeim alapján el tudom végezni a feladatomat, de valahogy a zsigereimben ott van, hogy ez nem menne sokáig. És hál'istennek nem is megy. Most vagyunk félidőnél. Bár, amikor Carlos bejelentette, hogy lehet, hogy egy héttel hosszabb lesz, na, akkor egy kicsit nem esett jól...

Két dolog, ami biztos. Az egyik, hogy olyan munkát többet nem vállalok el, amiben egy kicsit is érzem azt, hogy nem kéne. Ezt azért vállaltam mégis, mert dolgozott bennem a megfelelési kényszer a jelenlegi élethelyzetem és a párom felé. Az élethelyzetem jobban megkövetelné, bár így utólag megbántam, mivel alig van időm gyakorolni (pláne így betegen), pénzeim meg jönnek máshonnan is. A párom, az én pici Pöttyöm viszont úgy szeret, ahogy vagyok. És ezt már ezerszer elmondta nekem. Neki nem kell megfelelnem annál jobban, mint ahogy vagyok. Tudom, nem könnyű egy művész mellett, főleg, ha a hozzá nem illő munka miatt sínylődik. Szörnyű lehetek kívülről nézve. Egy maga által készített kalodába maga által bezárt gyenge ember.

Természetesen a munkát elvégzem. Nincs mese, most már benne vagyok. De utána úgy fogok örülni a szabadságomnak, mint a farkánál lengetett kutya, mikor végre lerakják.

De ugye elfogadod Pötty azt, hogy nekem nem ez az életem. Ugye? Szeresd a művész párodat, és támogasd abban, amit csinál! De szerintem ezt felesleges is leírnom, mert máshogy nem is lehet. Én nagyon büszke vagyok rád, hogy velem vagy...

106 - Egy is extra meló

Jött egy lehetőség, két hónapos idénymunka. Iskolákba járós, játékbemutatós, gyerekmegőrjítős. Nyomni kell a "sót", hogy menjenek a boltba megvenni a játékot. Most már azt mondhatom, hogy aránylag könnyű munka. A show is megy, meg a boltokba is mennek a gyerekek. Mindenki elégedett.

De nem mindig gondoltam így. Az első héten teljesen kikészült a gyomrom, csak gyógyszerrel tudtam aludni. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy más parancsol. Na, meg a munka is több lett, mint amit bevállaltam. A fizetség nem rossz, így inkább belerugdostam magam. Most már könnyen megy, csak a jövő hét lesz kemény, de utána laza lesz végig.

És mindenek felett jó iskola. Leginkább szervezésben tanulok sokat, de abban is, hogy hogyan kezeljem lazán a kényszeresen pénzéhes feljebbvalókat. Azt is megtanulom, hogy hogyan kell rendet tenni 60 megőrült, minden áron nyerni akaró lakótelepi gyerek között. És azt is, hogy hogyan osszam be azt a pénzt, ami van. Mert most lesz egy kicsivel több. Időből viszont sokkal kevesebb, így azt is nagyon be kell osztanom. Közeleg a vizsgaidőszak, gyakorolni kell sokat. És persze sokat vezetek, így abból is nő a rutin.

Ez is olyan, mint a muzsikusság. Kell hozzá egy nagy adag önérzet. Mármint ahhoz, hogy ne vegyenek hülyére. Hál'istennek rendeződtek a viszonyok. Számomra is kiderült, hogy mi ez a munka, mivel jár, tudom, hogy mire számíthatok. És a főnöknek is kiderült, hogy bár nem én vagyok a legjobb embere, viszont mégis azon kevesek közé tartozom, akik mégis tudják csinálni.. És annyira nehéz embert találni erre a melóra, hogy inkább megegyeztünk. Engedi, hogy járhassak iskolába, nem kell lemondanom a koncertjeimet sem. Van helyettem más, aki bizonyos feladatokat elvégez, ha kell, ha nem tudok ott lenni. Ez szerencsés. Cserébe viszont adom a pofámat, meg a helyismeretemet, valamint a pótolhatatlanságomat, ami a show "csinálását" illeti.

Kényszerpálya ez, de inkább úgy élem meg, hogy végre valami mást csinálok. Nem nehéz, mert még fizetnek is érte. A változatosság meg - főleg ebben a formában - gyönyörködtet, ugye. Aztán meg nemsoká vége is. Majd meglátjuk, hogy mi jön utána.