155 - Tavaszi szürreál

Elmentem ma a szerzői jogaimat kezelő hivatalba, hogy aktuális ügyeimet intézzem. Ehhez szükségem volt a 105-ös buszra, ami majdnem háztól házig visz. A majdnemséget jelentő pár percnyi sétát pedig a leggyönyörűbb napsütésben, kigombolt kabáttal tettem meg. De a lényeg mégis a buszon történt.

A tömegközlekedést én ritkán használom, ebből kifolyólag nem vásárolok bérletet. Egy darab jeggyel rendelkezem, amit ritka utazásaim során a kezemben tartok, de úgy, hogy lehetőleg ne izzadjam át, ne gyűrjem össze. Ha nem jön ellenőr, nem kezelem le. Spórolok. Na, meg izgalmas is ez, valljuk be.

Szóval adott az utazás élménye, a fokozott figyelem, a közeledő megállóban várakozó potenciális ellenőrök kiszűrése, a folyamatos helyezkedés, hogy a jegykezelő automata karnyújtásnyira legyen tőlem. Ebben a magas rezgésű állapotban kiélesedik az ember érzéke a furcsa dolgokra. Maguk az ellenőrök is elég furcsa emberek szoktak lenni, hasznos ez. De most nem jöttek. Helyettük a buszsofőr szolgáltatott műsorral.

Először azt hittem, hogy valakivel telefonál. Tisztán hallottam, ott álltam a vezetőfülke mellett. De kiderült, hogy monologizál. Épp az volt a baja, hogy az egyik utas a nyitott ablakon lógatja ki a kezét. Két megállón keresztül taglalta saját magának, hogy milyen úton módon lehet így egy kezet mindenféle külső behatások által elveszíteni. A harmadik megállónál ki is hajolt a fülkéből, hogy ezt tudassa a kéz tulajdonosával is. Pont ebben a megállóban felszállt egy kolléga. Beszélgetni kezdtek. Megtudhattam, hogy sofőrünk majd 12 órát vezet egy nap. Ahha! Ezért a monológ! Ha nincs kivel - meg ugye elvileg tilos is - beszélget magával. A következő megállóban a beszélgetőtárs leszállt, de mintha nem is tette volna. A sofőr folytatta tovább a gondolatmenetet egyedül. Csodálatos volt.

A csúcspont mégsem ő volt, hanem egy jócskán koros néni nemezelt ősmagyar sipkával a fején. Mikor közeledett a megállója, odaállt az ajtóhoz. Jelzett, majd mintha színpadon állna - ha belegondolunk a busz ajtaja belülről kicsit az is - fennhangon, lassan, mélyről intonálva szavalni kezdett:

"A gyilkosok örökké féljenek! (hatásszünet)

A gyilkosok örökké éljenek... (újabb szünet) ...közöttünk! (?!)

A gyilkosok, a bolsevik férgek."

Az utolsó sorban nem vagyok biztos, de a lényege ez volt. Ezt elszavalta háromszor. Mire befejezte, a busz pont megállt. Az utolsó szó és az ajtónyitás között maradt még pár másodperc, amit egy egyszerűnek nevezhető utastárs hölgy arra használt fel, hogy a buszról való takarodásra szólította fel az idős "színésznőt", aki azonmód távozott is.

Esküszöm, majdnem tapsoltam!

154 - Szopópoppóóóóóó

A Bitang zenekar alábbi videójában hallható "kajabálást" rendszeresen használjuk a necces helyzetek kellemetlen mivoltának megerősítése céljából.

És most is van alkalmam ezt kiabálni.

Van ugye ez a musical. Nem nevezem nevén, talán korábban már tettem ezt. Netes portálok cikkeznek róla nagy csámcsogva. Aki nem tudná, a lényeg annyi, hogy magánkezdeményezésű produkcióról van szó, titokban tartott állítólagos pénzemberrel a háttérben.

Nem taglalom nagyon, nem érdemes. A lényeg, hogy egy hónapos munka után sem láttunk még szerződést. Volt ez már így máshol is, de ott már volt kölcsönös bizalom. Bevallom, ez most kicsit bevállalós volt, de elsőre nem tűnt neccesnek, meg haver szólt, hogy van ez a meló, úgy is álltam hozzá. Ahogy ugye ez lenni szokott, csak eddig mindig jól sült el. Itt meg most derült ki - ismétlem, egy hónap munka után - hogy még jogunk sincs előadni a darabot, mert a szerzői jog kezelője nem járult hozzá. Most, hogy médiabotrány lett belőle, nem is fog.

Bár szerződés még mindig nincs, de elvileg holnapig meg kell érkeznie a számlámra egy nagyobb összegnek. Ha ez nem történik meg, akkor kezdődik majd az igazán nagy szopópoppóóó.

Mindenkinek a nevében kívánom, hogy ne így legyen!

153 - Óda a tusolóról

Talán már emlegettem a tusolás közben támadt ötleteimet. Mármint azt, hogy ott támadnak. Ez persze csak a pécsi lakásomban található fülkében megvalósult tusolásokra igaz. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget a tárgyaknak, főleg amióta Budapesten vagyok, nincs is belőlük sok. De ez az egy, ez a fülke mégis jelentőséggel bír.

Már több, mint tíz éve annak, hogy megvettük ezt a lakást. Aztán amikor úgy alakult, hogy egyedül maradok benne, elkezdtem a saját szám íze szerint felújítani. Akkor már túl voltam egy nem egyszerű, kellően utálatos építkezésen. Mégis motivált, hogy ez az első alkalom, amikor tényleg magamnak alakítom ki a tereket. Én választom a csempe színét, a konyhapultot, a linóleumot a földre, stb. Ezeket mind magam ragasztottam fel, szereltem be, terítettem le. Ezért van, hogy a fürdő csempéjén tetten érhető az a pillanat, amikor megtudtam, hogy mégsem maradok egyedül a lakásomban. Onnantól kicsit csálébbak a fugák. De ez a sztori lényegét tekintve érdektelen, mert aztán kicsit később, de mégis sikerült eltölteni majd két évet, na nem egyedül, de a pici párommal, ami még annál is jobb volt.

Szóval van egy kötődés egyfelől a saját kezem munkája miatt, másrészről a benne eltöltött csodás idők által. És ehhez jön még a tájolás, vagy a fene tudja mi, de ahogy belépek a tusolóba és megengedem a vizet, teljesen más állapotba kerülök. Magam vagyok, egyenletesen zúgva folyik rám a forró víz. Nem erőltetem, hogy legyen valami. Csak egyszerűen letisztul minden, amivel éppen foglalkozom. És jönnek a jó megoldások, ötletek.

Ezennel mozgalmat hirdetek! Építsen mindenki saját kezűleg tusolófülkét, álljon bele, engedje meg a vizet, és az ezáltal kapott jó ötleteit valósítsa meg! Tusoljuk jobbá a világot!

Hajrá!

152 - A "brendingrűl"

Érlelem magamban a sok kis tervemet, amiket majd meg kell valósítanom egyszer. A megvalósítás pedig mindig az álmok és a túlélés közötti lavírozást jelenti. A lavírozás pedig annyit tesz, hogy megpróbálok mindig a megfelelő helyen, a megfelelő "pozícióban" jelen lenni. A jelenlét a branding alapvető eszköze. "Tudod, az a magas fazon a múltkori koncertről."

Múltkor említette egy kolléga, hogy felmerült a személyem egy másik bőgőssel való beszélgetés kapcsán. Hogyhogy ennyi zenekarban vagyok benne, pedig még csak szeptember óta vagyok "jelen"? Megmondom őszintén, hogy nem tudom. Volt pár ismerős, akiknek kellettem. Bár ez is a "jelenlevésnek" köszönhető. Tudtak rólam, nekem szóltak.

Nagy tömegben jól szokott jönni a magasságom. Ha valaki keres, könnyen észrevesz. Lehet, hogy a termetemnek köszönhetek mindent?

151 - Valami lesz

Túl egy csodás hétvégén Pöttyömmel (mert itt volt nálam Budapesten), elmélázok a következő idők dolgain. Bár most egy nyugisabb hét következik, de unatkozni nem fogok. Ha a kezem is engedi (most éppen kicsit jobban fájdogál), akkor sok zenélésben lesz részem.

Van ez a musical például. Már mennek a próbák, bár még csak éneklésileg. Színpadi mozgással együtt még nem néztünk semmit. A bemutató el lett tolva egy hónappal, így több időnk lesz dolgozni, de még így is azt érzem, hogy nem leszünk készen. Mondjuk minden eddigi színházi munkámban ezt éreztem az elején, aztán mégis minden összeállt mindig.

No, meg újra elkezdtünk próbálni a Tumba y Quemával. Kolumbiai zene, nagyon jó velük lüktetni. Ez egy 10 éve sikeresen futó zenekar, de tavaly sajnos meghalt a vezetőjük, kihagytak sok időt. Most, hogy újra zenélnek, én lettem a basszeros. Új kihívás, új kollégák, remek zene!

Jacob hazament "ámmmerikába", így dobos nélkül maradt a Gsus banda. Holnap próbálunk ki egy új srácot, aki állítólag nagyon ügyes. Lekádereztem, jókat hallottam felőle, nagy reményeim vannak.

Számos jazz formációim mellett alakul egy új, immáron már olyan zenekarokból való zenészekből, akikkel amúgy is játszom. És kezdem azt érezni, hogy egy kör tagja vagyok itt Budapesten. Ez egyben jó és kevésbé jó, de mindenek felett tanulságos. Ugyanis az törvényszerű, hogy az ember idővel megtalálja a hasonszőrű társakat magának, akikkel a legjobb együtt alkotni. Kialakul egy klikk. Viszont vannak más körök, klikkek, amikben nagyon jó zenészek vannak, de mégsincs nagy átjárás. Helyette előítéletek vannak, vélemények és területi harcok a túlélésért. Erre mondhatnánk azt, hogy nagyon magyar.

Pedig együtt könnyebb lenne. Főleg itt, ebben a jazz zenének szűkös, kicsi nagyvárosban, ahol a lakossághoz mérten nagyon sok a jó zenész. Gondolok itt egy jó szakszervezetre, egy nem maguk felé hajló kezű jazz-szövetségre. Gondolok egy olyan összefogásra, amiből megszülethetne Budapest sajátos zenéje az unalomig puffogtatott bebop és az amerikában 5 évvel ezelőtt divatos trendek másolása helyett. Egy brand, ami el tudná tartani azokat, akik azt éltetik.

Utópisztikusnak hat, de az a legszebb, hogy valami mégis történik. Bár nem összefogottan és szervezetten, de valami mocorog. Ha más nem, a próbatermekben.

150 - Spain in the ass

Elöljáróban megjegyzem, hogy a cím poénját kölcsönvettem, nem az én találmányom. Nem angolosok és nem dzsesszrajongók kedvéért ez egy szóvicc. Az eredetije a "pain in the ass", azaz csúnyán lefordítva fájdalom a seggben. Magyarul annyit tesz, mint púp a háton, azaz olyan személyre, vagy helyzetre mondják, ami nem igazán kívánatos. A Spain pedig Chick Corea leghíresebb szerzeménye, amit tegnap este - egyéb más számokkal egyetemben - nem kellett volna eljátszanom...


Történt még nyáron Párizsban, hogy sokat söprögettem a gyorséttermi melóm során. Ez egy rövid nyelű, keskeny sörtéjű alkalmatossággal történt, amit csak úgy lehetett fogni, ha támasztom a mutatóujjammal. Ez pedig kicsinálta azt az ízületet, ahol az ujjam csatlakozik a kézfejemhez.
Mikor hazajöttem, feljöttem Budapestre, aztán nagy bátran rázendítettem a muzsikálásra. Ebből november végére lett egy ínhüvelygyulladásom, ami már most szépen múlik, de az ízület még mindig fájdogál. Zenélni viszont kell, mert abból van a bevétel.

Úgyhogy úgy oldottam meg a dolgot, hogy nem gyakorlok...

Amúgy sincs sok időm rá, meg amúgy sem vagyok egy maximalista állat, de most aztán tényleg egy hangot sem pengetek, csak színpadon, vagy próbán. És ez sajnos hallatszik.

A Kilenc nevű formációval duóztunk, és hívtunk egy vendéget is a jazz tanszékről. Szintén gitáros, nagyon ügyes srác. Ő meg hozta a haverokat, akiknek köszönhetően beállt az a tipikus, tapinthatóan savanyú, szakmai fikázós hangulat, ami errefelé sajnos szokás. Mert életemben ilyen szarul még nem játszottam, az tény. A többiek meg mellettem brillíroztak. Borzasztó volt, mondhatom. Amikor amőbaként bekebelez az a visszafojtott figyelem, hogy mikor játszok valami bődületes hülyeséget, amin lehet halkan, de azért hallhatóan kuncogni. A koncert vége felé már csak úgy kapaszkodtam a hangokba... Most már kezdem érteni, hogy a középszerű zenészek miért építenek akkora egót maguknak. Hogy lepattanjon róluk ez az amőba.

Én inkább gyakorolni fogok, ha a kezem is engedi...

149 - Új év a tavalyi Budapesten

Mindenek előtt kívánok minden kedves olvasónak Boldog Új Esztendőt!

Az előző posztban ígért új blog még várat magára, most fontos dolgom van, ugyanis szisztematikusan lopok. De erről majd később.

Most először ültem le úgy a géphez, hogy fogalmam sem volt, miről fogok írni. Majci barátom panaszkodott, hogy írhatnék sűrűbben, gondoltam kipróbálom, hátha így is működik.

Működik. Mindig van miről írni.

Újra Budapesten vagyok, ami 3 hét karácsonyozás után majdnem olyan sokkoló, mint szeptemberben volt. De Budapest jó tréner, hamar visszaráz magába. Most éppen gusztustalan köd van odakinn. A tegnapi verőfényes tavasz után meg pláne az. Otthonról hozott karácsonyi égősorral kármentesítem magam...

Na, de mi ez a lopás dolog? Ez egy színházi meló, egy musical. Februárban mutatjuk be. Én fogok a kísérő zenekarban basszusgitározni, nagybőgőzni. A darab eredetileg egy broadway musical, amit már bemutattak Magyarországon. Nekünk is onnan vannak felvételeink. De kotta nincs... Nyilván ők is "lopták", hiszen csak a kottákhoz hozzájutni is horribilis összeg lenne.

Szóval a helyzet a következő. Van a darabból készült film hanganyaga. Mondanom sem kell, hogy minőségi munka. Ehhez van az itthon bemutatott változat rettenetes, félig szintetikus, hanyagul lelopott és átírt zenéje. Mindez kotta nélkül, úgyhogy fül után le kell írni az egészet. Ez úgy zajlik, hogy felváltva hallgatom a magyar és az eredeti verziókat. Az eredetiből a hangszerelést használom, a magyarból a dramaturgiát. Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy némely nóták más hangnemben vannak.

Borzasztó munka! Az eredeti változat után olyan hallgatni a magyart, mintha egy jó forró, illatos fürdő után nyakon öntenének jéghideg savval. Érződik benne az itthoni művészvilág minden nyomora, meg az abba való belenyugvás is. Fülembe cseng a szöveg: "Nincs pénz, nincs sok idő, nem baj, valamit összedobunk! Ó, de jó kis funky! Csinálunk belőle diszkót, az hamarabb megvan! Ahh, micsoda "kőrock"! Sajnos az énekesnek nincs elég erős hangja hozzá. Átírjuk olyan republikosra..." Stb. A fordításról meg inkább nem írok semmit.

Sok olyan dolog van benne, ami nem idő és pénz kérdése. Azt hiszen, erre mondják azt, hogy rettenetesen igénytelen. Na, de majd mi megcsináljuk! Legalábbis ennél sokkal jobbra.

Punktum!