Elmentem ma a szerzői jogaimat kezelő hivatalba, hogy aktuális ügyeimet intézzem. Ehhez szükségem volt a 105-ös buszra, ami majdnem háztól házig visz. A majdnemséget jelentő pár percnyi sétát pedig a leggyönyörűbb napsütésben, kigombolt kabáttal tettem meg. De a lényeg mégis a buszon történt.
A tömegközlekedést én ritkán használom, ebből kifolyólag nem vásárolok bérletet. Egy darab jeggyel rendelkezem, amit ritka utazásaim során a kezemben tartok, de úgy, hogy lehetőleg ne izzadjam át, ne gyűrjem össze. Ha nem jön ellenőr, nem kezelem le. Spórolok. Na, meg izgalmas is ez, valljuk be.
Szóval adott az utazás élménye, a fokozott figyelem, a közeledő megállóban várakozó potenciális ellenőrök kiszűrése, a folyamatos helyezkedés, hogy a jegykezelő automata karnyújtásnyira legyen tőlem. Ebben a magas rezgésű állapotban kiélesedik az ember érzéke a furcsa dolgokra. Maguk az ellenőrök is elég furcsa emberek szoktak lenni, hasznos ez. De most nem jöttek. Helyettük a buszsofőr szolgáltatott műsorral.
Először azt hittem, hogy valakivel telefonál. Tisztán hallottam, ott álltam a vezetőfülke mellett. De kiderült, hogy monologizál. Épp az volt a baja, hogy az egyik utas a nyitott ablakon lógatja ki a kezét. Két megállón keresztül taglalta saját magának, hogy milyen úton módon lehet így egy kezet mindenféle külső behatások által elveszíteni. A harmadik megállónál ki is hajolt a fülkéből, hogy ezt tudassa a kéz tulajdonosával is. Pont ebben a megállóban felszállt egy kolléga. Beszélgetni kezdtek. Megtudhattam, hogy sofőrünk majd 12 órát vezet egy nap. Ahha! Ezért a monológ! Ha nincs kivel - meg ugye elvileg tilos is - beszélget magával. A következő megállóban a beszélgetőtárs leszállt, de mintha nem is tette volna. A sofőr folytatta tovább a gondolatmenetet egyedül. Csodálatos volt.
A csúcspont mégsem ő volt, hanem egy jócskán koros néni nemezelt ősmagyar sipkával a fején. Mikor közeledett a megállója, odaállt az ajtóhoz. Jelzett, majd mintha színpadon állna - ha belegondolunk a busz ajtaja belülről kicsit az is - fennhangon, lassan, mélyről intonálva szavalni kezdett:
"A gyilkosok örökké féljenek! (hatásszünet)
A gyilkosok örökké éljenek... (újabb szünet) ...közöttünk! (?!)
A gyilkosok, a bolsevik férgek."
Az utolsó sorban nem vagyok biztos, de a lényege ez volt. Ezt elszavalta háromszor. Mire befejezte, a busz pont megállt. Az utolsó szó és az ajtónyitás között maradt még pár másodperc, amit egy egyszerűnek nevezhető utastárs hölgy arra használt fel, hogy a buszról való takarodásra szólította fel az idős "színésznőt", aki azonmód távozott is.
Esküszöm, majdnem tapsoltam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése