176 - Berlin 06

Nos, tegnap semmit nem csináltunk. Marcus nem lett jobban, kicsit a nyirokcsomói is bedurrantak. Valamit elkapott. Főztünk jó kaját, meg mindenki intézte egyéb dolgait. Végül is egy kis pihenés úgyis elfért már. 

Meg persze kitaláltuk a továbbiakat. Pl. hogy ma elmegyünk engedélyt kiváltani a metrómegállóban zenéléshez. Ez itt nagyon ki van találva. Van egy megálló, ahol van egy pénztár, ami minden szerdán reggel 7-11-ig csak ezzel foglalkozik. Kint van egy tábla a zenélhető helyekkel, amik mellett szépen gyűlnek az ixek, ahogy fogynak az engedélyek.

De kezdem azzal, hogy ma egész nap szakad az eső, hogy rohadna meg. De hallom, hogy otthon is ez a helyzet.

Kinn a lépcsőházban ez van kiírva (Ami sok, az sok!) Ez most ide nagyon passzol.

Szóval gyűlnek az ixek. Mi is hozzáraktunk kettőt hétfőre meg keddre. Pénzbe kerül, de cserébe jó helyeken lehet zenélni. Marcus kicsit elbeszélgetett a hölggyel, aki nagyon kedves volt. A végén még azt is elárulta, hogy igazából mehetünk engedély nélkül is, legfeljebb ha jönnek, akkor azt mondjuk, hogy nem tudtuk, hogy engedély kell. Ez akkor jöhet jól, ha megint esik. A metróban itt mindenhol meleg van és vannak jó részek is. Pl. kinéztünk magunknak egy padlótól plafonig üveg hidat egy kanális felett. A környéken iskolák vannak, így potenciálisan sok gyermekes családdal lehet majd összefutni délután. Jónak ígérkezik. Persze az engedélyünk nem oda szól, hanem három megállóval odábbra, de ott meg egy pékség előtt van a legjobb hely, az is jó lesz!

Marcus épp megváltja az engedélyt

Ma este megyünk a motoros klubba zenélni, Marcus még szunyál egy kicsit, hogy bírja majd. Talán ma már jobban van kicsit.

Ja, és tudtam venni új füldugókat! Nem bízok semmit a véletlenre a nyugodt alvás terén!

173 - Berlin 03

A tegnapunk nagyon nehezen indult. A haver látogatása miatt hajnali négykori fekvés egy másnap déli kelést indukált. Az idő nagyon pocsék volt, szürke, hideg. Mikor ébredtem pont esett. Jó lassan összekészültünk, majd irány az utca. 

A lakásunktól 50 méterre elszakadt a bőgőtok egyik hevedere. Meg tudtam csinálni, most egy randa csomóval több. Az első állomás az East Side Gallery volt, azon belül is egy hajókikötő kocsmája. Ott már zenéltünk egyszer, jól is ment. De most nagyon fújt a szél, baromi hideg volt. Emberek alig. Közben nagyban zajlott a Fête de la Musique nevezetű zenei fesztivál, amiből mi ott csak annyit érzékeltünk, hogy valahonnan távolról túlvilági hangerővel szól a gépzene. 

Egy pillanatra kisütött a nap, pár ember leült a hely elé, gyorsan nekiláttunk muzsikálni. Zenéltünk 20 percet, kalapoztunk, dobtak keveset. Inkább továbbindultunk. Vettem fel a bőgőt a hátamra, de az egyik heveder karikája elgörbült és kibújt a helyéről. Újabb szerelés következett.

Kitaláltuk, hogy elmegyünk a Nikolai negyedbe, ahol a múzeumok vannak. Ott is voltunk már, ismertük a környéket. Mire odaértünk leszakadt az eső. Jobb híján egy híd alá menekültünk be. Ott megkajáltunk, meg zenéltünk két helyi punk csajnak, akik szintén az eső elől menekültek.

A helyszín

És ilyen volt az idő. A képen annyira nem látszik, de jócskán szakadt az eső.

Aztán egyszercsak elállt. Mentünk is rögtön a térre, ahol szoktunk zenélni. Épp egy kórus énekelt. És nem csak ott, de mindenhonnan szólt a zene. Persze, Fête de la Musique. Amúgy ez egy nemzetközi zenenap, amikor mindenki mindenhol zenél. Tettünk két kört, találtunk egy éttermet, megkérdeztük, hogy zenélhetünk-e előttük, belementek. Már amikor pakoltunk gyűltek a népek, aztán végül csináltunk egy jó bulit. Eladtunk pár CD-t is, meg dobtak szépen. Méltó jóvátétel volt ez a korábbiakért. 

Aztán mentünk kipróbálni Marcus zseniális ötletét, azaz a félidős zenélést. Ez annyit tesz, hogy egy kiülős kocsmában, ahol meccset néznek, a félidőben adunk egy rövid, de energikus koncertet, aztán kalapozunk. Ehhez jól jött, hogy pont a német csapat játszott. Ennek megfelelően tele is volt az utca nemzeti színűre mázolt fiatalokkal, mindenki sört ivott, kiabált. Be volt zsongva az egész város.

Csiszre oda is értünk a félidőre a hozzánk közeli kocsmautcába, kinéztünk egy helyet, Marcus bement kérdezett. A kocsmáros annyit mondott, hogy ha a kint ülő emberek is akarják, akkor mehet. Marcus elkiabálta magát, hogy jöhet-e egy kis élő muzsika. Persze mindenki kiabált, hogy igen. Fel volt hevülve a nép rendesen. Szóval eljátszottunk három számot, aztán kalapoztunk. Nagyon hálásak voltak, adtak szépen. Működött az ötlet! A pláne pedig az, hogy egy fickó meghívott minket egy esküvőre zenélni jó pénzért. Hurrá!

A második félidőt végignéztünk, nagyon izgalmas meccs volt. Élmény volt érezni, ahogy az egész utca egyszerre ünnepel, vagy mérgelődik. 

Meccs után kerestünk egy másik kocsmát egy sarkon. Szintén kérdeztünk, szintén engedtek játszani. Akkora bulit csaptunk, hogy egy egész tömeg állt minket körbe! Egyszercsak egy srác fogta a kalapját és elkezdett nekünk kalapozni, míg mi játszottunk. Őrület volt! Táncoltak, dobtak. Mi meg örültünk.

A következő meccs előtt még zenéltünk kicsit egy másik helyen, aztán hazamentünk. Borzasztó kezdés után nagyszerű vég!

Demonstrálandó, hogy a kalapozás mennyivel jövedelmezőbb, imhol egy kép. A jobb oldalon egy átlagos utcazene bevétele látható. A bal oldali halmaz a kalapozás eredménye. Mennyiségre kevesebb, de kb. kétszer annyit ér.

Ma is lesznek meccsek, nagy reményekkel megyünk zenélni!

139 - Budapestnek jól áll

Az előző bejegyzésemben az utolsó képhez ezt írtam: Budapestnek jól áll a szar idő. Legszívesebben a tegnapi sétám mozgóképes lenyomatát tettem volna oda az avaros kép helyett, de ott még nem tart a technika.

Szóval elmentem próbára. Nincs messze a terem, 20 perc gyalog. Vastag felhőkből aljasul esett az eső. A felhők fölött ment le a nap. Fura félhomály volt, de a vizes mindenségről visszaverődő fény mégis nagy kontrasztokat csinált. És ebben a túlvilági hangulatban a legmocskosabb falú házak is gyönyörűek lettek. Mint valami öregasszonyok, akik álmukban újra fiatalok.

Ezt ma elmondtam a lakótársamnak, aki erre annyit mondott, hogy Budapestnek minden jól áll, mert szép, csak hát ugye... És ez a csakhátugye, ez a benne lakó emberekre és a városban tartózkodó morálra vonatkozott.

És ha a tegnapi sétám hátborzongatóan magas esztétikájára gondolok, akkor csak annyit tudok mondani, hogy de nem, nem, nem! Nincs csakhátugye! Nekem egyetlen Budapest - sőt, tovább megyek - egyetlen nagyvilág létezik. Mégpedig az, amit én látok, amiről és ahogyan gondolkodom. És más szemével, más véleményén keresztül is csak akkor akarom látni, ha az alapvetően pozitív.

Mert a világ csak akkor lesz jobb, ha ezt mindenki akarja.

Nagy igazság sose' kicsi...

127 - Szottyos múltban turkálás

Újra hétvége! Irány a látnivaló! A tennivaló után jól esik mindig. Esőt mondott hétvégére. Szombatra is, de végül csak nagyon borús volt, nem esett. Mármint szombaton...

Pötty kitalálta, hogy menjünk el Versailles-ba. Na, meg a kastélyba megnézni XIV. Lajosunk erős túlkapásait.

Útban befelé. Franciaországban ugye minden negyedik ember bevándorló. Párizsban van a legtöbb. Keresd a kakukktojást!

Pötty a vonatunk érkezését vizslatja átszálláskor. Jobb szélen tanakodó brit miszter (csíkosban) nem érti:

Már a vonaton megalapozzák a hangulatot:

És imhol!

 Most épp csukva van az aranykapu, úgyhogy nem bújtunk rajta. Meg nem is ott kell bemenni az épületbe. Meg nem is terveztünk bemenni. Mentünk körbe kertet nézni. Szombaton mennek a szökőkutak és rejtett hangszórókból korabeli zenék szólnak. Nagyon hangulatos! És óriási! És elég perverz...

Az ott lefelé mind a kert. Jól élhetnek itt a kertészek...

El tudom képzelni, ahogy Lajos mondja az asszonynak vonalzókkal, meg körzővel a hóna alatt, hogy "drágám, kimegyek füvet nyírni!"

Tele van az egész kis rejtett udvarocskákkal. Ez itt a létrehozása óta változatlan formában áll. Laza majd 400 éve...

Hülye formájú bokrok minisztériuma:

Az egész kert alatt 30 kilométernyi csőhálózat van, ami állítólag még az eredeti ólomcsövekből áll. Ezek szállítják a vizet a több, mint 30 medencébe, szökőkútba. Ebbe ment tönkre Franciaország, hogy Lajosunk egész nap folyatta a vizet.

Az egész kert, ahol csak lehet formára van vágva. Mert csak úgy az nem jó. Persze vannak vadregényes részek is, ahol biztos az ifjak bujkáltak, ha kellett. Ugye. Kell az a vidéki romantika!

Hogy itt mekkora rumli van!

Bár ez a képen nem látszik, de a távolabb lévő tavon evezősök szoktak gyakorlatozni, akkora.

Ebben az egész kertben minden André Le Notre mérnök úr tehetségét dicséri. Ő volt Lajosunk udvari tervezője. Sok más párizsi parkocskát is ő vetett papírra.

Egy "kis" udvarocska. 

Ilyen folyosók vezetnek mindenfelé az udvarocskák között. A nyáron vágtam én is sövényt, de ezt nem vállalnám...

Ez egy kedves udvar. Falécekből épült árkád vezet körbe, ami be van futtatva növényekkel. Nagyon hangulatos! Ez a bejárata, naná, hogy egy diadalív!

Ez pedig belülről:

Amfora formájú bokor. Nem normálisak ezek, én mondom.

És persze "dízájnfelhők", mintha ezt is Le Notre tervezte volna:

És itt van Lajosunk személyesen, bronzba öntve. A kiskert büszke tulajdonosa:

A pecó sem kicsi, és a parkban is van még pár kastély. Lajos ide gyűjtötte az összes nemest családostul, udvartartástul, hogy szem előtt legyenek. Azért ez sem normális.

Kicsit bohóckodtunk az egyik sétányon kiállított táblákkal:

A végén még megnéztük a fő attrakciót, ami a legnagyobb szökőkút zenére való működését jelenti. A zene szép volt, meg a szökőkút is, csak a porlasztott vizet ránk fújta néha a szél, így éreztük, hogy mennyire poshadt. Frankón büdös volt.
Utána kerestünk egy kávézót. Rájöttünk, hogy a Starbucks itt olcsóbb, mint más kávézók. Fura ezt otthonról hallani mi?

És ezzel vége is lett a délutánnak, hazamentünk, főztünk egy jó tejszínes tésztát, néztünk egy filmet, aztán aludtunk.

De vissza volt még a vasárnap! Amikor is esett az eső, így múzeumba mentünk. Már az elején kinéztük a várostörténeti múzeumot. Most jött el az ideje, hogy meglátogassuk.

Nyirkos idő:

Szép régi metró megálló:

Párizs esőben is szép! A fél autók valójában egészek. A telefon látta csak így.

Kávézás. Csészéink között a helyi bolond néni:

És ez már a múzeum. Régi cégérekkel indul, de aztán nagy csalódás. Vártam volna sok makettet, alaprajzokat, de nagyrészt csak arcképeket aggattak a falra. Ez a szoba azért érdekes nagyon!

Pl. itt van ez a kéz. Ez egy pékséget hivatott hirdetni a 18. században. Konkrétan ez a pék keze, akinek valamilyen betegség folytán nőtt ez a nagy daganat a hüvelykjére. Levetette róla a negatívot, majd kiöntette bronzból. Ez lógott kinn cégér gyanánt. Elég bizarr...

Volt még egy szoba, ahol jó dolgok voltak. Ezek egy bizonyos Jean-Pierre Dantan szobrász karikatúrái a 19. század nagy alakjairól. Több, mint 800 készült ezekből a keze alatt.

Ő valami híres bőgős, de én nem ismerem...

Ő viszont Dragonetti. Tőle játszottam is darabot:

Liszt Ferenc. Zseniális! Egy nagy lobogó haj!

Liszt Ferenc másképp:

A jó öreg Rossini:

Berlioz:

Ennél többet nem is érdemel ez a múzeum. Inkább sétáltunk még egy kicsit a környéken:

Annyira szottyos volt az idő, meg Pötyi cipője is beázott, hogy elindultunk haza. A metró felé ezt még lekaptam. Egy jazz fesztivál plakátja:

 És róla a lényeg:

Otthon ittunk egy finom teát, filmeztünk. Eltöltöttük nyugiban ezt az esős délutánt. Aztán korán lefeküdtünk, mert Pötyi ment reggel dolgozni. Én meg szolidarítottam.