111 - Kezdetek

2013.07.31.

Ma volt a második napja a képzésünknek. Szuper vicces és egyben nagyon kimerítő is. Egyrészt azért, mert alig értek valamit, másodszor pedig nagyon sokat beszélnek a semmiről. Csak hogy kiteljen a napi 7 óra. Mert ugye ezt is már fizetik nekünk, így munkaidőnek számít.

Körbevittek a parkon, mindent jól megmagyaráztak, tudjuk, hogy hol kell enni, kávézni, hogy kell viselkedni. Tudjuk, hogy minden előadó kicsit ripacs, aki minket oktat. De ide ez kell, ez az elvárás. Minden esetre meg lennék lőve, ha Zita nem lenne itt velem. Ugye, ő már tavaly is volt itt, sokmindent ismer, sokat mesél, segít, ahol tud. Ő már dolgozik amúgy, „filler” a munkaköre, azaz egy gyorsétkezdében ő pakolja tele a tálcát azzal, amit a pénztárnál beütnek.

Amúgy lehet, hogy én is ezt fogom csinálni. Vagyis majd kiderül. Ahol én dolgozom majd, ott annyira nem szereti a főnök, hogy alap a franciám. Ma találkoztunk vele először, mondtam neki, hogy azért angolul is magyarázzon kicsit. Persze, elmondta, de azért hozzátette, hogy gyakoroljak, mert jobb, ha jó a franciám is. Még szerencse, hogy egy franciatanárnővel lakom együtt!  Szóval kicsit izgi lesz előszörre, bár gondolom, hogy a kevésbé kommunikatív melókat adják majd, mint asztaltörölgetés, tálcaösszeszedés, vagy valami pakolás hátul a raktárban. Minden esetre pénteken reggel 9-kor már ott fogunk feszíteni a kis munkaruhánkban. Aznap még képzés, majd a hétvége szünet, aztán meglátjuk mi lesz hétfőtől.

Mert, hogy a munkaruhát is megkaptuk. Semmi extra, egy fekete nadrág, fehér ing, kék kötény és egy ugyanolyan kék baseball sapka, amit utálok, de hordani kell. A ruhatár gigantikus (ces’t gigantique), talán ez eddig a legérdekesebb, amit a parkban láttam. Sokezer melós mégtöbbezer ruhája rendben felakasztva. Olyan ruhatárosokkal, akik rád néznek, és a megfelelő méretű ruhát akasztják le neked. Lagalábbis nekem sikerült elsőre a legjobbat adniuk. Minden ruhában csip van, így könnyű kezelniük, hogy mi van kinn, mi van benn. A „locker-t” is megkaptuk, azaz a ruhaszekrényünket. Elsőre meg kellett küzdenem a tekerős számzárral, de egy kis külső segítséggel boldogultam vele végül.

Zita ma megint délután ment dolgozni, de előtte még kipróbálta a konyhát. Mondhatom, nagy sikerrel! Nagyon finom gombás-tejszínes tésztát főzött! Sajnos csak késő este ér haza, amikor én már alszom.

Amint hallom, megint szól valami aberrált gépzene az emeletről. Pedig az előző éjszaka egész nyugis volt. Ha ez így marad éjjelre is, akkor hívjuk a biztonságiakat. Remélem tényleg léteznek, mert hallottam olyat is, hogy valaki hívta őket, de nem vették fel. Majd meglátjuk.

Nos, mára ennyi. Megyek borotválkozni, mert a szakáll nem megengedett. Aztán franciatanulás következik.

110 - Megérkeztünk

2013.07.30.

Ideértünk Párizsba. Még Budapesten volt egy kis izgulás, mivel a kolléga, aki kivitt minket a reptérre, fél órát késett, majd bedugult a Rákóczi híd is. De odaértünk végül időben. A repülőút elég rázósra sikerült, nagyon fújt a szél odafenn. A landolás sem volt szép. Úgy odavágta a pilóta a gépet, hogy nekem fájt.

A reptérről egy kis buszozás, Eiffel-torony látványának örülés, majd metró és RER (a párizsi HÉV). Innentől pár órán át minden a legnagyobb rendben, mondhatni idilli körülmények között zajlott. Már úgy vártak minket, hogy „a pár”. Bejelentkeztünk a cégnél, ellenőrizték minden papírunkat. Minden rendben volt. Meg kellett várni egy nőt, aki elhozott minket a szállásra, de addig is kaptunk kávét, pihentünk kicsit. A helyen, ahol lakunk, teljeskörű eligazításban részesítettek franciául és angolul, minden részletre kiterjedően. A szállásunk nagyon kis kedves. Több kétszintes házikóból áll, az egyik földszintjén kaptunk egy kétágyas szobát. Van külön fürdőnk, konyhánk, hűtőnk. Fel vagyunk szerelkezve evőeszközzel, konyhai kellékekkel. Nagyon örültünk ennek. El is mentünk vásárolni, hogy legyen miből főzni majd, ha úgy érünk rá. Hűtő megtelt, vacsiztunk egy jót, majd nyugovóra tértünk a korai kelés tudatában. Nekem az első reggelem képzéssel indult, Zita meg jött velem, hogy segítsen, ha nem értek valamit. Ő az első napján délután kezdett, így ráért az én dolgommal foglalkozni.

Alvásunk első két órája szintén idilli volt. Aztán éjfél után megérkeztek a felettünk lakók a munkából, és olyan bulit csaptak, hogy zengett a ház. Valami rettenetes gépzenét hallgattak nagy hangerőn, amire a könnyűszerkezetes ház is rásegített. Még jó, hogy hoztam füldugót, de csak úgy volt hatásos, ha a takaró is több rétegben a fejemen volt.  Miután sikerült a külvilágot hellyel-közzel kizárni, valaki bedörömbölt az ajtónkon, a kilincset is megrázta, majd vihogva elfutott. Mondanom sem kell, hogy az átlag életkor 20 év alatt van valahol. És persze ez annyira felbosszantott, hogy aludni sem tudtam utána. A gyomrom is rossz lett tőle, az sem hagyott. Felmehettem volna szólni, de annyira féltettem azt a félálmot, amiben voltam, hogy inkább nem tettem, inkább küzdöttem az alvásért.  Aztán egyszercsak abbamaradt a zajongás, elfáradtak a fiatalok. Csak a gyomrom maradt úgy. Így sikerült laza kb. 3 órát abszolválnom.

Reggel fájdalmas kelés, fájdalmas készülődés, buszozás, 9-től délután 5-ig képzés. Ennek keretében megtudtunk mindent a parkról. Be is engedtek minket, meg is vendégeltek. Vicces volt egy Pinokkió témájú, harmonikás sramlitól zengő, dél-tiroli stílusú étteremben hamburgert enni műanyag tálcáról. És persze az egész park egy nagy giccs. Hol igényesebben, hol kevésbé igényesen összerakva. Zita is ott volt velem. Bevitt a színfalak mögé. És az sokkal izgalmasabb. Először is pofán vág a kontraszt. Ami belülről díszes, csicsás, az kívülről egy szürke betonfal pár fém ajtóval. Másodszor meg még ennek ellenére is sokkal otthonosabb, mert ott nincsenek megőrült turisták, visító gyerekek. Csak a pihenő, dolgozó melósok, akik benn mindenféle szerepeket játszanak, de hátul a backstage takarásában emberekké alakulnak vissza. Hál’ Istennek én is itt fogok dolgozni. Valami kajáltatási egység mögött kapok majd munkát. Holnap kiderül, hogy mit.

Most viszont lefekszek aludni, be kell pótolnom, ami tegnap kimaradt. 

109 - Az egérfül árnyékában

Bizony, bizony, elmentünk a boltba, vettünk sok egérfogót. Az "örodiznibe" fogunk Pöttyel dolgozni és ott sok az egér...

Időben vettünk aránylag olcsón jegyet, be vagyunk csekkolva, nélkülünk a gép nem indul el. Megvettük utolsó forintjainkon a szükséges kínai ruhadarabokat, bekunyeráltuk a kellő méretű bőröndöket, leloptuk a még meg nem nézett filmeket szabad munkaszüneti óráinkat elütni valónak, az utolsó csepp benzinből még begurulunk a vasúthoz, majd onnan a féláron igénybe vett tömegközlekedésen zötyögünk tovább. Ismerősöknél csövezünk Budapesten, majd másik ismerős visz ki a reptérre jófejségből. Fapados másfél óra, majd metró még másfél. És akkor kezdődik a szépen kitervelt pedagógusi/zeneművészi életpályánk első "lökhajtó" fázisa, mely egyben a "tudommettőlmeddigkellésmit" megnyugtató biztonsága mellett (és pont e miatt) egy kiadós munkaterápia is lesz.

Megérdemeljük, szükségünk van rá, jó lesz.

Pláne, hogy még sosem jártam Párizsban, így én leszek a világ legvidámabb munkás-turista hibridje, aki azért majd néha megvakarja az egérfül tövét elgondolkozván, hogy utána hogy lesz tovább...

Halkan megsúgom, hogy azért vannak terveink. Nyugi.

Szóval mostantól egy hónapig az egérfül árnyékából jegyzetelek. Lesz mit!