30 - Dubajkodás 02

Megyünk Dubajba. Gyakorlatilag a sírból hoztuk vissza az ügyet. Ez leginkább Ghodrat barátom érdeme, de azért a mienk is jócskán. Most nincs sok időm, még kell pakolgatni dolgokat, úgyhogy tőmondatokban írom le a sztorit:

Hotel kissé későn, de észbekap, hogy akkor a hangszerekkel mi lesz.
Leírást kérnek, hogy mit szerezzenek be.
Mi jóhiszeműen leírtunk mindent a legprofibb hangszerektől a leggagyibbig.
Elküldtük.
Sokáig semmilyen válasz, majd kérték mégegyszer, mert elkeveredett a levél.
Kiderült, hogy nem tudnak hangszert szerezni, mert venni nem akarnak, bérelni meg drága.
Akkor kezdtünk számolgatni, meg legózni, hogy hogyan lehetne vinni a mieinket.
Ver. 01: Balázs komplett dobszerkóval keménytokokban, Máté billentyűvel, Peti villanybőgővel. (Majdnem 150 kg nagyon kényes hangszerkupac)
Nem jó.
Ver. 02: Balázs némileg megcsonkított szerkóval úgy, hogy a nagydobba a kisebb, és abba a mégkisebb. Ezt egy fadobozba bele. Máté billentyűvel, Peti villanybőgővel. (Ez így már csak 90 kg)
Nem jó.
Ver. 03: Balázs a fadobozos megoldással, Máté egy csoszkóbb, de sokkal könnyebb billentyűvel (annyi a súlyozott billentésnek, meg a szakmai fejlődésnek), Peti villanybőgővel. (kb 70 kg)
Ez már annyira kevésnek tűnt, hogy nagyok voltak a remények.
Hiába, a hotel lefújta az egészet mondván, hogy nincs pénz szállíttatásra.
Para.
Kézbe vettük az ügyet.
Máté mindenféle kapcsolatain keresztül eljutott egy Dubajban élő magyar zongoratanárnőig.
Lett billentyű.
Balázs mindenféle kapcsolatain keresztül eljutott egy valakiig, akinek van dobja.
Lett dob.
Peti viszi a villanybőgőt kedves volt tanítványa jóvoltából.
De még mindig para.
A már rég leszervezett búcsúkoncert előtt fél órával derült ki, hogy akkor megyünk.
Jól játszottunk a búcsúkoncerten.
Új vízum, új szerződés.
A vízum tegnap jött meg.
A szerződés szintén.
A repjegyet ma kapom meg.
Holnap utazunk.
Dubajban nem kapkodnak el semmit.
Valahol igazuk is van.
Ha ott leszünk, majd mi sem kapkodunk.

Köszi Ghodrat!
Abdul Khadar! (ez egy viccből van, majd egyszer leírom)

29 - Dubajkodás 01

Izgalmas az ember élete. Főleg, ha az utolsó pillanat előtt egy picivel sem tudja még, hogy megy-e Dubaiba, vagy sem. Most nem részletezem, majd a következő bejegyzésben, mert akkor elvileg már tudni lehet majd a valóságot. Ha megyünk, ha nem, akkor is majd leírom a sztorit, mert bár még most rettenetesen bosszantó, és rossz, de bármi is legyen a végkimenetel, mire leírom, addigra nyugodt leszek és vidám, mert még annál, hogy nem tudok semmit még az is jobb, ha tudom, hogy nem megyünk.

Most így ennyi.

28 - Zsupsz, át a korláton!

Már "derékig ért a víz" a Kafkában, úgyhogy nem szaroztam, leléptem. Nem én vagyok a kapitány. A kapitány nincs is a hajón. A partról kajabál nagy erőkkel, hogy mit hogyan, pedig nem is ért a tengerhez. A kapitány csak a zsebét nézi. A felbérelt kormányos már két hete fel akart mondani, minden reggel kiúszott a partra (mert csónak nincs a hajón), de a kapitány visszarugdosta a vízbe, mert nem volt rá kíváncsi. Aztán a minap meg ő hívta a kormányost, aki amúgy jó kormányos, és elmondta minden ócskaságnak, és kirúgta, megalázta. Az új kormányos eddig a gépházban dolgozott, tud kormányozni, de nagyon hánytató, ahogy csinálja.

És mindeközben  süllyed a hajó, de senki sem törődik vele. A korlát még a víz felett van, így fogtam magam, belekapaszkodtam, elrugaszkodtam, és zsupsz, át a korláton! Most már a parton vagyok, szárítgatom magam a napon. Zsebemben a következő munkalevelek. Így most jó!

27 - Poptalicskák és dzsesszsznobok

Múlt héten többször is betérő vendég volt itt a Kafkában Zoli barátom Ákossal, a most már jó ideje Angliában élő zenész kollégával, aki szintén basszeros. Örültem nekik, ennyivel is lazább volt a meló. Beszélgettünk sokmindenről, nagyrészt zenéről, és így született ez a két fő kategória: a poptalicska, és a dzsesszsznobéria. Ákos és Zoli leginkább a poptalicskát tolja. Én meg egy mocsok sznob vagyok, ami a dzsesszt illeti. De ettől függetlenül azért még elmentem tegnap este az Áfiumba jammelni velük. Kell az ilyen is néha.

Most megint itt ülök a recepción, és csak nézek, hogy mekkora káosz van ebben a szállóban! Ma délelőtt egy sajtótájékoztató kellős közepén az áramszolgáltató leszerelte a villanyórát. December óta nem volt fizetve a számla. Elfelejtették. Aztán nagy rohangálás következett, mert annyi pénz nem is volt a kasszában, de valahonnan összekaparták főnökék, befizették. Megint lett áram. Ezek után kitelepültek három tonna kajával valami motoros találkozóra, és a remek időjárásnak köszönhetően eladtak két sört, meg egy kávét. Rájuk rohadt az egész. Van öt kiló lefőzött rízsünk. Holnapi menü: Rízs Ottó.

Drága olasz vendégeink háromnegyed hétkor kelnek, és remélem, hogy elég lesz a kávé, mert már csak egy ujjnyi van a gépben, és azok literszám isszák az eszpresszót. Majd elválik. Ha elfogy, akkor az álmos, mazsolaféle arcomat fogom nekik mutogatni, attól majd felébrednek.

26 - A négyharmincas Á és a tangák

Beindult a nagy tavaszi haknihullám, melynek első állomása Siklóson volt. A Pécsi Mecsek Kamaraoperával játszottunk Schubertet meg Händelt az ottani templomban, a vár tövében. Elöljáróban csak annyit, hogy a koncertmester elnézést kért utána tőlünk, mert ő sem tudta, hogy ilyen körülmények lesznek.

Azt tudtuk, hogy jó hideg lesz benn, de arra nem számítottunk, hogy hidegebb, mint kinn. Az első sokk után kaptuk a hangoló á-t az orgonától, mert hogy orgonás darabokat játszottunk. Először azt hittük, hogy Sanyi, az orgonista szívat minket. Mondom, mit nyomogatod azt a giszt, hé! És nem. Az volt az á. Nagy serény tekergetés következett. Ezzel egyszer baj nincs is, csak hogyha egy húr hosszú ideig adott feszességgel barátkozik, akkor utána bárhova tekerik, vissza fog kívánkozni a megszokottba. Magyarán minden hangszer felfelé hangolódott koncert közben, főleg, hogy még a hidegtől is felmenne amúgy is. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a zenekar egyenletesen megy felfelé, mert minden hangszer más tempóban hangolódott el. Koncert után születtek is az új koncertcímek, kedvencem: „Az á-hang, és ami még belefér”. Sanyi utána elárulta, hogy ahogy majd melegszik az idő, méglejjebb megy majd az orgona, mert tágulnak a sípok. Meg is egyeztünk, hogy akkor nyáron nem megyünk...

A hakni előtti este sebtiben raktuk össze így-úgy-amúgy a darabokat. A próbán ismét megtörtént az, ami miatt úgy érzem, hogy nekem, mint nagybőgősnek van a legjobb dolgom egy vonóskarban. Mint ahogy ez már a főiskolán is számtalanszor megesett, így most is, mégpedig az, hogy betekintést nyerhettem az előttem ülő csellista leányzó fehérneműviselési szokásaiba, köszönhető ez a manapság divatos ún. picsanadrágnak, valamint a csellózáskor felvett peckes testtartásnak. Szép kis fekete tanga volt rajta. Fel is idéztem magamban, hogy hány féle tangát láttam már ugyanígy csellistákon. Persze a legtöbb ugyanilyen „semmi extra”, de voltak nagyon érdekesek is. Legjobban egy nem is csellista, hanem egy brácsás lányé maradt meg emlékeimben. Alapvetően rózsaszín, de volt rajta egy nagyon érdekes, számomra megmagyarázhatatlan és egyben ízléstelen furcsaság. Ahol a derékzsinór és a seggzsinór találkozott hátul, oda be volt iktatva egy háromszög alakú kis felület, amin zavarbaejtően sok műkő volt elhelyezve. Valahogy úgy hatott az amúgy formás hordozón, mint valami vagy szakrális, amulettszerű védelem a nemkívánt betolakodók ellen, vagy akár egy a szkifikből ismert lézerfegyver, ahol a nézőnek-olvasónak el nem magyarázott eredetű nagyfokú energiát a kristályok rendezik egybe, és lövellik a kiválasztott célpont felé. Bár félelmet nem gerjesztett bennem, de értetlenül álltam a dolog előtt.

Mondjuk, ha legközelebb ilyet látok, szemérmetlenül egy százast fogok dobni a bőrperselybe. Nincs mese.

25 - Nyilas Misi sokkot kapott

Rég írtam (írtam egyáltalán, vagy csak a videót raktam fel?) a színházról. Nyilas Mihály azóta is rendületlenül pakkot kap havonta legalább ötször, bár most márciusban nyolcszor is megteszi. Már volt 35 előadás.

Nemrég sepert végig a hír az országon, hogy esik szét a pécsi nemzeti, meg hogy drága igazgatónk be akarja záratni, ha nem kap segítséget (több pénzt). Az állapotok valóban áldatlanok, bár mi onnan lentről, a patkánylukból annyira nem érezzük, ha másból nem is, hogy az erősítő, amin játszom szar. Ja, meg múltkor elfelejtettek berakni nekem kottaállványt, és úgy kellett a folyosón szétszórt roncsokból összeeszkábálnom egyet magamnak, de szó szerint: az egyik sarokban találtam egy lábat, a másikban egy tetejét, aztán volt valahol egy lámpa hozzá, de ahhoz is máshonnan csórtam izzókat, aztán meg kiderült, hogy a lámpához még hosszabbítót sem raktak be hozzám, de megoldottam.

A minap beszélgettem apukámmal, és ő kérdezte, hogy mi újság a színházban, nem zárt-e be már, mert ugye a hírekben mit mondanak. Aznap este volt előadás, bementem, és csodák csodájára teljesen új kottaállványok, és vadi új xilofon fogadott! Biztos hatott a főnök fenyegetőzése. Az üstdobon is fénylett a bőr, kérdeztük is, hogy új-e, de csak letörölték a régit. Nem mind arany, ami fénylik. Persze a fináléban hangos puffogások és durrogások kíséretében tönkrement az énekes csaj mikrofonja. Az is még a régi. Azt nem "törölték tisztára".

Előadások végeztével, vagy ha duplázunk, akkor a két előadás között is rendszerint lemegyünk a színházbüfébe. Na, ott látszik igazán, hogy mennyire le van pusztulva a színház, és nem is az épület, hanem a színészek és egyéb dolgozók. Van ott egy érdekes poshadt légkör. Amikor a színész eljátssza a szerepét, aztán úgy marad - mert úgy marad - és három kisfröccs után kicsit keverve már a gimnáziumban hagyott valódi énjének emlékével sztorizni kezd a bármiről és az akármiről. Vagy a zenészeknél az öregebbje. Ők pedig a bukott művész nyugalmával szürcsölgetik a kis piájukat, és régi külföldi haknik ezerszer elmesélt kínos pillanatain röhögnek.

Intermezzo: mivel épp a Kafkában ülök a recepción, így szem és fültanúja lehettem, ahogy a főnök két unikum, meg fogalmam sincs, hogy milyen piák után pánikszerűen kirohanva a friss levegőre közölte a valakijével (feleség?), hogy nem iszik...

A színházban Pozsival, a gitárossal mostanában mindig kitalálunk valamit, hogy gyorsabban menjen az idő. Mostanában pl. szóbridzsezünk. Az úgy néz ki, hogy három betűs szóra kell gondolni, aminek a definícióját mondjuk, aztán a kitalált szó utolsó betűjével kell új szóra gondolni, és mondani annak a definícióját. A legviccesebb, hogy a zenekari árokban néha a suttogás is hangos, így kézzel-lábbal is mutogatunk, aminek gyakran röhögés a vége. Legutóbb áttértünk a négybetűs szavakra, úgy sem rossz.

Szóval zajlik az élet, és menthetetlenül közeleg a tavasz.

24 - Zsemlerobot

Olyan igazán gusztustalan hétfő reggel van, amit azzal érdemeltem ki, hogy végre kialudhattam magam a Kafkában. Valamit valamiért. Már bocsánat a képért, de mintha felkenték volna takonnyal az utcát, olyan.

Fel szoktam kelni hét után valamivel. Ma épp negyed nyolckor, mert az egyetlen szállóvendégünk, aki amúgy a kórházban lévő férjéért aggódik, korán kel. Mondjuk tegnap is megszívatott, mert nyolckor jött le. Most is mindjárt nyolc.

Ébredés és feltápászkodás után el kell menni boltba zsemléért. Ez a reggeli lelke és bázisa. Innen indul a gasztronómia (kell zsemle a rántottához), és ide érkezik vissza az ízutazás végén (lekváros-vajaszsemle utóételnek). Vicces lehetek, ahogy csíkszemekkel slattyogok a zsemlészacskóval a kezemben. Ha valaki közel jön hozzám, véli hallani a szervómotorok surrogását, miközben megyek. Biorobot.

Egészséges ember reggel székel. Én egészséges ember vagyok, de ha lemegyek az alagsorba slóra, és közben jön le szegény vendég, akkor nem kap reggelit egyhamar, szóval inkább tartom magam. Vagyis tart a kötelesség.