Rég írtam (írtam egyáltalán, vagy csak a videót raktam fel?) a színházról. Nyilas Mihály azóta is rendületlenül pakkot kap havonta legalább ötször, bár most márciusban nyolcszor is megteszi. Már volt 35 előadás.
Nemrég sepert végig a hír az országon, hogy esik szét a pécsi nemzeti, meg hogy drága igazgatónk be akarja záratni, ha nem kap segítséget (több pénzt). Az állapotok valóban áldatlanok, bár mi onnan lentről, a patkánylukból annyira nem érezzük, ha másból nem is, hogy az erősítő, amin játszom szar. Ja, meg múltkor elfelejtettek berakni nekem kottaállványt, és úgy kellett a folyosón szétszórt roncsokból összeeszkábálnom egyet magamnak, de szó szerint: az egyik sarokban találtam egy lábat, a másikban egy tetejét, aztán volt valahol egy lámpa hozzá, de ahhoz is máshonnan csórtam izzókat, aztán meg kiderült, hogy a lámpához még hosszabbítót sem raktak be hozzám, de megoldottam.
A minap beszélgettem apukámmal, és ő kérdezte, hogy mi újság a színházban, nem zárt-e be már, mert ugye a hírekben mit mondanak. Aznap este volt előadás, bementem, és csodák csodájára teljesen új kottaállványok, és vadi új xilofon fogadott! Biztos hatott a főnök fenyegetőzése. Az üstdobon is fénylett a bőr, kérdeztük is, hogy új-e, de csak letörölték a régit. Nem mind arany, ami fénylik. Persze a fináléban hangos puffogások és durrogások kíséretében tönkrement az énekes csaj mikrofonja. Az is még a régi. Azt nem "törölték tisztára".
Előadások végeztével, vagy ha duplázunk, akkor a két előadás között is rendszerint lemegyünk a színházbüfébe. Na, ott látszik igazán, hogy mennyire le van pusztulva a színház, és nem is az épület, hanem a színészek és egyéb dolgozók. Van ott egy érdekes poshadt légkör. Amikor a színész eljátssza a szerepét, aztán úgy marad - mert úgy marad - és három kisfröccs után kicsit keverve már a gimnáziumban hagyott valódi énjének emlékével sztorizni kezd a bármiről és az akármiről. Vagy a zenészeknél az öregebbje. Ők pedig a bukott művész nyugalmával szürcsölgetik a kis piájukat, és régi külföldi haknik ezerszer elmesélt kínos pillanatain röhögnek.
Intermezzo: mivel épp a Kafkában ülök a recepción, így szem és fültanúja lehettem, ahogy a főnök két unikum, meg fogalmam sincs, hogy milyen piák után pánikszerűen kirohanva a friss levegőre közölte a valakijével (feleség?), hogy nem iszik...
A színházban Pozsival, a gitárossal mostanában mindig kitalálunk valamit, hogy gyorsabban menjen az idő. Mostanában pl. szóbridzsezünk. Az úgy néz ki, hogy három betűs szóra kell gondolni, aminek a definícióját mondjuk, aztán a kitalált szó utolsó betűjével kell új szóra gondolni, és mondani annak a definícióját. A legviccesebb, hogy a zenekari árokban néha a suttogás is hangos, így kézzel-lábbal is mutogatunk, aminek gyakran röhögés a vége. Legutóbb áttértünk a négybetűs szavakra, úgy sem rossz.
Szóval zajlik az élet, és menthetetlenül közeleg a tavasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése