165 - Szürreális

Tegnap este zenéltünk az International Eveningen a Trio Afiummal. Ez egy évente, a Pécsett tanuló külföldi diákok által megrendezett esemény. Remek gázsit intézett Balázs, jónak ígérkezett minden.

Délután még volt egy másik koncertem a Tamás Éva játéktárJával (az előző, árkádos koncertünkön mondtak be minket így a hangosba). A Kertváros Napon szórakoztattuk a legifjabbakat. Klasszikus majális hangulat lángosszaggal és túlhangosított színpaddal. Utána rohanás a kölcsönzongoráért, majd irány az Expó sátor.

Időben ott voltam, de nem engedtek be a biztonsági őrök. Pedig bentről azt üzenték a szervezők, hogy bejöhetek. 20 perc telefonálgatás, várakozás. Nagy nehezen mégis sikerült. Bepakoltunk, közben kiderült, hogy nem 9-kor kell kezdenünk, hanem 6-fél7 magasságában. Mire felpakoltunk a színpadra, ez visszváltozott 8, fél9-re...

Kávézni szerettünk volna. Kiderült, hogy a buli egész területén sehol nem lehet kapni. Még egy automata sem volt. Ennek megfelelően mindenhol energiaital szaga terjengett. Végül szemben, a benzinkúton oldottuk meg a problémát. Utálom az energiaitalt.

Nagyon utópisztikus volt ez az egész. A Pécsett tanuló külföldiek nagyrészt jobb sorsú családokból származnak és ez látszik is rajtuk. Minden lány feltűnően csinos és jó alakú, minden fiú kisportolt és büszke. Kövér embert elvétve láttunk. A buli miatt mindenki kiöltözve, illatosan lejtett fel s alá. Mindezt az Expó Center biztonsági őrök által őrzött, lelketlen, modern beton és üvegfalai között. Olyan volt ez, mintha az emberiség utolsó óráiban összegyűjtötték volna az összes rassz legjobb génállományú egyedeit, hogy egy Noé bárkája szerű falanszterben őrizzék őket. És ez a genetikai csúcskollekció, ez az emberi faj utolsó reménye olyan szinten le tud aljasodni, hogy már este 7-kor körbe volt hányva a WC.

Az Expó sátor egy nagy hangár. Hatalmas beton- és üvegfelületeinek köszönhetően rettenetesen visszhangos. Minden egyes dobütést legalább kétszer hallottunk. Borzasztó volt ott zenélni. A hangosítók sem voltak a helyzet magaslatán. A katyvaszos akusztika és a hangmesteri inkompetencia eredménye az lett, hogy minden nagyon hangos volt, de semmit sem hallottunk. És úgy nehéz zenélni, ha magadat nem hallod.

Végül elkezdtük 8-kor. Mondanom sem kell, nem sokan voltak ránk kíváncsiak. A másik termekben zajlottak a fő események, nemzeti bemutatók. Mi csak aláfestés voltunk. Ezzel nem is volt baj. Viszont, amikor elkezdett beszivárogni a tömeg, megnőtt a háttérzaj, ezért a hangosító srác feltolta a hangerőt. Innentől olyan érzésem volt, mintha egy ipari gázturbina tesztelése közben kéne zenélnem. Hülyén is éreztem magam. Csak a tisztességes honorárium tudata tartott a színpadon.

Aztán véglegesen betette a kiskert ajtaját az, hogy próbáltam élni az ingyenes fogyasztás lehetőségével. Azzal az infóval mentem a pulthoz, hogy a szervező számlájára kell felíratni, amit fogyasztok. A pultos nézett rám hülyén, majd valami fehér karszalagot emlegetett, meg az azon található számot, hogy neki az kell. Én erről nem tudtam, erről nem szólt a fáma. Nem volt neki egyértelmű, hogy ott küzdök a gázturbinával a színpadon már két órája. Sajnos így nem kaphattam még egy pohár gyümölcslevet sem, meg akkor így már nem is kellett. Ritkán vagyok annyira dühös, mint ami lettem volna, ha nem vagyok annyira fáradt. Az utolsó szetteben megpróbáltam magam jól érezni, hátha úgy könnyebb lesz. De végül mélységes cinizmusba fulladtam. Hangosan röhögtem a jelenlétünk feleslegességén. Persze a tesztelendő gázturbina zúgása ezt is elnyomta.

A fellépésünk után a világ legborzasztóbb és leghangosabb (pláne abban a visszhangos hangárban) gépzenéje közben pakoltunk le. Ez már a gázturbinánál is hangosabb volt. Az emberiség utolsó reménye, a tökéletes génbank ekkorra már annyira lezüllött, hogy teljesen letaglózva, drámai hangulatban távoztunk.

Vége volt a világnak.

Magamra csuktam a kocsi ajtaját, bekapcsoltam a Bartók rádiót. Hazafelé úgy éreztem magam, mint a kutya, akit a farkánál lengettek órákig, és épp most tették le. Boldog voltam, hogy már nem fáj.

164 - Telekocsi

Mostanában mindig vinni kell a bőgőt Pécsről Budapestre és vissza, így autózok. Bár nem nagyon hittem, hogy működni fog, de felregisztráltam egy telekocsi oldalra. És működik. Az elmúlt jópár utam során mindig volt útitársam. Az út így olcsóbb, beszélgetés közben hamarabb eltelik, arról nem is szólva, hogy sok új embert ismerek meg. És valamiért az emberek jobban megnyílnak az anyósülésen, így egészen megismerhetem őket az alatt a 3 óra alatt.

Volt már korombeli szakács, aki jobb híján Budapesten dolgozik, mert Pécsett nincs semmi, volt már anyukám korabeli izraeli-magyar lakásokat felújító, majd azokat kiadó hölgy, aki sokat mesélt nekem arról, hogyan kell jól csinálni a dolgokat,  volt már szerelmi válságban lévő topmodell, aki amúgy Olaszországban él - mégpedig ott, ahol életem legjobb kapucsínóját ittam - de hazajött bizonyítani a párjának, aki amúgy olasz. De volt már nagyon álmos fodrászlány is, aki végigaludta az utat, így róla nem nagyon tudok semmit sem, csak annyit, hogy nagyon őszintén alszik és közben nem horkol. Na, meg már két ízben is útitársam volt tíz karton bor, amik tartalmával megismerkedtem volna szívesen, de vezetés közben nem illik. Cserébe viszont megismertem egy nagyon szórakoztató, bábszerű küllemmel rendelkező, őrületesen magabiztos borkereskedőt, aki egyben sommelier is. Tőle megtudhattam, hogy ha abból indulunk, ki, hogy a bor csak akkor bor, ha nincs benne semmi, csak szőlő, meg sok munka, akkor ő az egyetlen kereskedő Magyarországon, aki borral foglalkozik, mert ő az egyedüli, aki csak kézműves bort árul. Elég komoly marketingje van, meg kell hagyni.

Egy félárú vonatjegy áráért autózok, nem unatkozok, kicsit még a környezetet is védem. Mi kell még? Tiszta haszon!

163 - Anyu

Az én Anyukám tegnap lett egy évvel idősebb és én ezt elfelejtettem. Mentségemre szóljon, hogy bár 23-án született, de a személyi igazolványába 28. van írva. Elírták. Nekem valahogy a 28 volt most a fejemben. De ez nem mentség...

Az én Anyukám sosem nőtt fel. Sokszor érzem azt, hogy ő az én makacs, de nagyon jó szívű és szabad lelkű gyermekem. Benne van az a tiszta törekvés, hogy segítsen. Mint a kisgyerekekben. Nekem rengeteget segített és lehet, hogy ezt nem hálálom meg kellőképpen. Bár igyekszek, és biztos vagyok abban, hogy ha sikeresnek lát, az elég lesz hála gyanánt. És persze hálából sosem elég.

Az én Anyukám most éppen nincs jó passzban, de e közben is a jövőt tervezi. Örök optimista. Neki köszönhetem a magam optimizmusát, a feltétlen jószívűségemet, a hitet abban, hogy a világ nem rossz, hogy vannak jó emberek. Tőle kaptam a felülemelkedés képességét, amiről mostanában néha megfeledkezek. Talán kezdek felnőni. De ő soha.

Tőle kaptam az álmodozást, azt sosem növöm ki én sem. És tőle kaptam az életem, tőle kapta Pöttyöm a párját, a tanítványaim a tanárukat, a kollégák a zenésztársat.

És kaptam tőle egy adag önérzetet, ami arra sarkall, hogy az ő felköszöntésében kicsit magamat is fényezzem...

Boldog Születésnapot Anyukám! És jövőre sokkal boldogabbat!

162 - Beeronnyon

Elmentünk medvehagymát szedni. Fotóztam.

Jutott egy kis idő művészkedésre is

Meg persze ibolyaszedésre is

Na, meg több helyen láttam ilyen sávokat, mintha lenne valami a föld alatt, ami gátolja, hogy rendesen nőjön az aljnövényzet. Minden okos magyarázatot szívesen veszek!

161 - A Nő

Egy nemrég közölt posztomban említettem, hogy akadnak kinnlevőségeim. Nos, a határidő már lejárt, a pénz még nincs nálam. Elvileg tudom az okát, még egy darabig türelmes leszek. Ehhez jön még egy vicces eset, mely szerint hétfőn tudjuk majd meg, hogy kell-e zenélnünk szombaton. Bizonyos helyeken úgy báboznak a zenészekkel, mintha tényleg bábok lennénk.

Na, de nem sopánkodok többet, holnap nőnap lesz! Tavaly is írtam ez alkalomból, most sem hagyom ki. Holnap nem lesz rá időm, így most teszem meg.

Az elmúlt fél évben feladtam a leckét Pöttynek. Egymástól messze, anyagi bizonytalanságban, nagy reményekkel és néha nagy kétségekkel. És Pötty állta a sarat, sőt, sokkal inkább megerősödött közöttünk az a bizonyos kapocs. Az én Pöttyöm rengeteget segített! Rájöttem, hogy hova tartozok, hogy mennyire kicsi a világ és hogy mennyire hatalmas tud lenni benne az a pici kis hely, ahol ketten vagyunk egymásnak. Hogy mennyivel fontosabb az emberség a képességeknél, az egyszerűség a aggódásnál.

Nem is tudom, hogy hogy zárjam ezt le... Úgyis jön fel a negyedhetessel, megköszönöm neki személyesen. Ennél szebb lezárás nem is kell.

160 - Pécs nem enged

Ma reggel vártam egy cimborámat a belvárosban, Pécsett. Egy, vélhetően a közelben található bíróságra siető pár - úgy néztek ki - Suzukival érkezett, majd megállt velem szemben az út túloldalán. Speciális helyzet van ott. Van a taxidroszt, amit kívülről megkerül a bringaút. A droszt végén harsány tábla figyelmeztet arra, hogy a bringaúton megállni nem szabályszerű, sőt, a szemben lévő kapualjból - ahol én álltam - való kikanyarodást segítendő, még egy nagy fehér X is oda van festve, hogy oda aztán nagyon tilos parkolni. Nos, a sofőrnő pont oda állította az autó orrát, ahol a kanyarodó kerékpárút metszi a nagy X-t. Gondoltam szólok, de a hölgy tekintetéből megjósoltam a várható, vélhetően egyszerű stílusú, de elutasító reakciót. Így inkább nem intézkedtem.

Ezt nem is tudom, hogy miért írtam le. Nem passzol ebbe a bejegyzésbe, legfeljebb annyiban, hogy Pécsett történt. Mint ahogy az is történik (micsoda átvezetés!), hogy szaporodnak a pécsi teendőim. Egyre több zenélni valóm akad, persze ez köszönhető annak is, hogy lett itt egy új zenekarom. De benne van az a tekintélyelvű, sznob hozzáállás a "város" részéről, miszerint én több vagyok attól, hogy Budapesten (is) zenélek, és onnan jövök haza, ha itt dolgom van. Pedig pécsi zenészként is ugyan az voltam, mint most. Nem vettem fel a fővárosi manírokat, csak aggattak rám egy új matricát, ami jól mutat.

A felelősség mostantól az enyém, hogy lazítsak ezen a sznobérián. Sokat foglalkoztatott "Budapesti" zenészként talán majd hallgatnak is rám.

159 - Láng József esete a rendelőintézetben

A minap elmentünk Pöttyel a körzeti orvoshoz receptekért a Lánc utcai rendelőintézetbe. Nem szeretem azt a helyet, kiskoromban is oda jártunk, ha megbetegedtem, bár egy szinttel feljebbre. Most az egyszer azért szolgáltatott némi vidámsággal is az ottlétünk.

Sokan vártak az orvosra, csak odébb, egy mellette lévő rendelő ajtaja előtt találtunk üres széket. A poshadt unalmunkat megtörendő, egyszer csak felpattant az ajtó. Egy fiatalos doktornő, fiatalos lendülettel kikiabált rajta, azzal a tipikus, kicsit sértődött "pácienshívó" hanghordozással, hogy "Láng József!". Senki nem reagált, ezért megismételte még sértődöttebben: "Lááng Jóózsef!". Megint senki. Erre zsörtölődni kezdett, hogy ő ezért jött le a másodikról, ezért hagyta abba minden egyéb más teendőjét. Kicsit még várt, majd duzzogva bezárta az ajtót és távozott.

Rá pár percre megjelent egy idősödő, bajszos úrral, akiben véltük felismerni Láng József személyét. Érződött a feszültség kettejük között. Pedig lehetett volna a doktornő megértőbb. Miután becsukta maguk után az ajtót, csak akkor vettük észre, hogy mi is ez a rendelő.

Lehet, hogy Láng Józsefet nem véletlenül utalták ide. Ez úton kívánok neki mielőbbi jobbulást!