33 - Dubajkodás 05

Tegnap még nem zenéltünk. Egyrészt, mert még nincs dob, majd most megyünk érte reggeli után, meg a billentyűt is este hoztuk el a zongoratanár nénitől. Nagyon aranyos öreg hölgy, csak sokat beszél és nagyon aggodalmaskodó. Eleve gond volt, hogy milyen kocsival lehet azt a hangszert elhozni, mert bár villanyhangszer, de fa lábai vannak, és nem lehet szétszedni (azaz szét lehetne, de szerintem szívbajt kapott volna a néni, ha nekiesek egy csavarhúzóval.) Végül elindultunk a hotel egyterűjével a másik Sheraton hotelhez, ahol, mint kiderült, egy nyitott platós kisteherautó várt minket. Mondtuk, hogy ez semmiképp nem játszik, szabad ég alatt nem szállítunk hangszert. Ok, akkor mentünk tovább az egyterűvel, amibe amúgy simán befért fektetve, csak a néni nem akarta fektetni  eredetileg. Végül mégis belement hálistennek. Szóval itt a zongi, már csak a csimpifon hiányzik. Amúgy a néni meghívott minket péntekre valami magyar összejövetelre. Megyünk kicsit asszimilálódni. Gondolom jó lesz. Meg most mondja Máté, hogy be akar minket nyomni a néni a helyi egyetemre, hogy adjunk koncertet. Állítólag jól fizet. Majd elválik.

Tegnap Ghodrat küldött egy SMS-t, hogy hívna, mondjak neki egy helyi számot, mert az úgy olcsóbb. Mikor visszaértünk a zongival, megkértem Manoj-t, hogy hívja fel. Kinn álltunk a hotel előterében, és miközben beszéltek egymással, Ghodrat a fülén a telefonnal belépett. Nem hiába hívjuk dzsininek, úgy tud megjelenni, mint egy szellem. Pedig holnapra igérte magát, de ez csak trükk volt. Nagy volt az öröm! Hihetetlen fazon ez a Ghodrat! Körbemutattuk a lakosztályunkat, vacsiztunk egyet, ittunk egy sört, aztán le is lépett, mert másnap meló.

Eddig minden ok!

32 - Dubajkodás 04

Voltunk dobot nézni, de nem is ez a lényeg. Metróval mentünk, ami hosszában végigmegy az egész városon, és szerencsére a föld felett. Hat és fél dirhamért láttuk a felhőkarcolókat, a lényegesebb épületeket és az itteni emberek sokarcúságát. Valamint tanultuk kicsit az itteni szokásokat. Elsőre mindjárt a női kocsiba szálltunk fel. Egy alkalmazott integetett, hogy menjünk át máshova. Aztán Balázshoz ment oda egy csaj, hogy itt nem szokás rágózni, és legközelebb ne tegye. Az inkább helyieknek kinéző emberek nagy érdeklődéssel és gátlástalanul bámulnak minket, de valahogy nem zavaró. Mi is bámuljuk őket. 

Kb. 40 perc  volt, mire odaértünk a bevásárló központba, ahol Balázs ismerőse várt minket. Hatalmas hely, tele van mindennel. Volt dob több is, de olyat nem találtunk, ami ok lenne. Mindenesetre vettem pár pólót fillérekért, megg ittun egy kávét Renivel (az ismerős), és jöttünk vissza (szintén 40 perc). 

Manoj-dzsal beszéltünk a dobról és legnagyobb megrökönyödésünkre mondta, hogy 2400 dirham nem nagy pénz, annyiért vesznek nekünk negy dobot. Ez valami hihetetlen, hogy ezt miért nem tudtuk addig, míg ide nem jöttünk?! Na mindegy, nyilván ehhez kellett az, hogy idejöüjjünk szakérteni a dolgokat. A lényeg, hogy lesz dob.

Visszatérve a metróra, meg a városban levésre: kicsit olyan érzés itt lenni, minta egy mars-kolónia üvegbúrája alatt lennénk, ahonnan csak szkafanderrel lehet kimenni. Vagyis még éppen, hogy ki lehet menni nélküle. Ez köszönhető a hightech dolgoknak és az elvetemülten modern épületeknek. Olyan, mintha a bábeli torony megtorlása után összezárták volna az építőket. Annyira sokszínű, annyira végletes, és ettől olyan egységes. Jó ez így.

Most ettünk egy kis olasz kaját, nagyon finom volt. Közben arról beszélgetünk, hogy a média mennyire elintézte azt, hogy az abroszfej a terror sztereotipiája lett. Pedig itt, a saját miliőjükben ez olyan természetes, mint otthon egy kalap a fejen. Mindenkinek ide kéne jönni tanulni egy kis elfogadást, egy kis rugalmasságot.

Eldöntöttük, hogy asszimilálódunk, mert az arab országokban akinek nincs szőr az arcán, az homokos. Nekünk is lesz szőr az arcunkon.

kért, megg ittun egy kávét Renivel (az ismerős), és jöttünk vissza (szintén 40 perc).

ne. Mindenesetre vettem pár pólót fillér

31- Dubajkodás 03

Itt vagyunk Dubajban. Olyan ez, mint a boldog nyugdíjas élet egy átgürizett élet után. A bécsi reptértől egészen a hotelig minden olajozottan ment. Nem szívóztak a hangszerekkel, nem törték össze a bőgőt, nem kerültünk viharba odafenn, simán leszálltunk. Az út mondjuk unalmas volt, de milyen legyen egy öt és fél órás út, ugye. Legalább láttam a Vasember kettőt, meg félig a Shrekket, de úgy, hogy az erőszakosabb dolgokat kivágták, kifütyülték belőle. 

A repülőből rögtön a szabad levegőre engedtek minket. Azt láttuk odabentről, hogy 30 fok van, de érezni az más. Mellbe vágott, mondhatom! Mint egy szaunában. Buszoztunk egy kicsit, aztán megint a klimatizált reptér, ahol retina vizsgálat, útlevélvizsgálat. Természetesen minden hivatali székben abroszfejűek ültek, hihetetlenül finom anyagú abroszba csomagolva. A srác, aki az útlevelemt vizsgálta, látta a vízumon, hogy hotelben fogok dolgozni. Mondtam, hogy zenész vagyok, erre egy gyönyörű, széles mosoly fogadott. Hozzá tettem, hogy jazz, erre mégszélesebb lett a mosoly. Itt mindenki nagyon kedves.

A reptér előtt várt egy ember, aki elvitt minket a hotelbe kocsival. Sajnos az ő nevét nem jegyeztem meg, pedig megfogadtuk, hogy mindenkiére nagyon odafigyelünk. Benn a hotelben mindenki fel van cimkézve, ez nagy könnyebség. Ahogy a hotelhez értünk, rögtön jött két hordár, szívélyesen üdvözöltek minket, és nem engedtek minket pakolni. Kis papírmunka odabenn, aztán irány a lakosztály! Erről nem írok semmit, majd rakok fel képeket, mert ezt inkább látni kell. Mindenkinek külön fürdője van. Ennyi legyen elég előljáróban.

Este leültünk a bár menedzserével, Manoj-dzsal. Haláli egy fazon! Megvacsoráztatott minket, söröztünk egy jót és beszélgettünk. Elmondta a menetrendet, meg megnéztük a helyet, ahol játszunk majd. Jó lesz!

A dobbal viszont most még gond van, mert akitől Balázs bérelte volna, az vérszemet kapott és eléggé felnyomta a bérlés árát. Mocsok egy dolog. Balázs épp telefonálgat, de mivel hogy mindenhol vannak jó emberek, így egy lehetőség már van: egyik ismerőse meghitelez nekünk egy olcsó dobszerkót az egyik hangszerüzletben. Van még pár kapcsolat a tarsolyban, azokat azért még bepróbálja, hátha talál jobbat. Majd meglátjuk. Épp most jött ide Balázs, hogy menjünk megnézni a dobot. Metrózni fogunk! Kíváncsi vagyok!

Folyt. köv.

30 - Dubajkodás 02

Megyünk Dubajba. Gyakorlatilag a sírból hoztuk vissza az ügyet. Ez leginkább Ghodrat barátom érdeme, de azért a mienk is jócskán. Most nincs sok időm, még kell pakolgatni dolgokat, úgyhogy tőmondatokban írom le a sztorit:

Hotel kissé későn, de észbekap, hogy akkor a hangszerekkel mi lesz.
Leírást kérnek, hogy mit szerezzenek be.
Mi jóhiszeműen leírtunk mindent a legprofibb hangszerektől a leggagyibbig.
Elküldtük.
Sokáig semmilyen válasz, majd kérték mégegyszer, mert elkeveredett a levél.
Kiderült, hogy nem tudnak hangszert szerezni, mert venni nem akarnak, bérelni meg drága.
Akkor kezdtünk számolgatni, meg legózni, hogy hogyan lehetne vinni a mieinket.
Ver. 01: Balázs komplett dobszerkóval keménytokokban, Máté billentyűvel, Peti villanybőgővel. (Majdnem 150 kg nagyon kényes hangszerkupac)
Nem jó.
Ver. 02: Balázs némileg megcsonkított szerkóval úgy, hogy a nagydobba a kisebb, és abba a mégkisebb. Ezt egy fadobozba bele. Máté billentyűvel, Peti villanybőgővel. (Ez így már csak 90 kg)
Nem jó.
Ver. 03: Balázs a fadobozos megoldással, Máté egy csoszkóbb, de sokkal könnyebb billentyűvel (annyi a súlyozott billentésnek, meg a szakmai fejlődésnek), Peti villanybőgővel. (kb 70 kg)
Ez már annyira kevésnek tűnt, hogy nagyok voltak a remények.
Hiába, a hotel lefújta az egészet mondván, hogy nincs pénz szállíttatásra.
Para.
Kézbe vettük az ügyet.
Máté mindenféle kapcsolatain keresztül eljutott egy Dubajban élő magyar zongoratanárnőig.
Lett billentyű.
Balázs mindenféle kapcsolatain keresztül eljutott egy valakiig, akinek van dobja.
Lett dob.
Peti viszi a villanybőgőt kedves volt tanítványa jóvoltából.
De még mindig para.
A már rég leszervezett búcsúkoncert előtt fél órával derült ki, hogy akkor megyünk.
Jól játszottunk a búcsúkoncerten.
Új vízum, új szerződés.
A vízum tegnap jött meg.
A szerződés szintén.
A repjegyet ma kapom meg.
Holnap utazunk.
Dubajban nem kapkodnak el semmit.
Valahol igazuk is van.
Ha ott leszünk, majd mi sem kapkodunk.

Köszi Ghodrat!
Abdul Khadar! (ez egy viccből van, majd egyszer leírom)

29 - Dubajkodás 01

Izgalmas az ember élete. Főleg, ha az utolsó pillanat előtt egy picivel sem tudja még, hogy megy-e Dubaiba, vagy sem. Most nem részletezem, majd a következő bejegyzésben, mert akkor elvileg már tudni lehet majd a valóságot. Ha megyünk, ha nem, akkor is majd leírom a sztorit, mert bár még most rettenetesen bosszantó, és rossz, de bármi is legyen a végkimenetel, mire leírom, addigra nyugodt leszek és vidám, mert még annál, hogy nem tudok semmit még az is jobb, ha tudom, hogy nem megyünk.

Most így ennyi.

28 - Zsupsz, át a korláton!

Már "derékig ért a víz" a Kafkában, úgyhogy nem szaroztam, leléptem. Nem én vagyok a kapitány. A kapitány nincs is a hajón. A partról kajabál nagy erőkkel, hogy mit hogyan, pedig nem is ért a tengerhez. A kapitány csak a zsebét nézi. A felbérelt kormányos már két hete fel akart mondani, minden reggel kiúszott a partra (mert csónak nincs a hajón), de a kapitány visszarugdosta a vízbe, mert nem volt rá kíváncsi. Aztán a minap meg ő hívta a kormányost, aki amúgy jó kormányos, és elmondta minden ócskaságnak, és kirúgta, megalázta. Az új kormányos eddig a gépházban dolgozott, tud kormányozni, de nagyon hánytató, ahogy csinálja.

És mindeközben  süllyed a hajó, de senki sem törődik vele. A korlát még a víz felett van, így fogtam magam, belekapaszkodtam, elrugaszkodtam, és zsupsz, át a korláton! Most már a parton vagyok, szárítgatom magam a napon. Zsebemben a következő munkalevelek. Így most jó!

27 - Poptalicskák és dzsesszsznobok

Múlt héten többször is betérő vendég volt itt a Kafkában Zoli barátom Ákossal, a most már jó ideje Angliában élő zenész kollégával, aki szintén basszeros. Örültem nekik, ennyivel is lazább volt a meló. Beszélgettünk sokmindenről, nagyrészt zenéről, és így született ez a két fő kategória: a poptalicska, és a dzsesszsznobéria. Ákos és Zoli leginkább a poptalicskát tolja. Én meg egy mocsok sznob vagyok, ami a dzsesszt illeti. De ettől függetlenül azért még elmentem tegnap este az Áfiumba jammelni velük. Kell az ilyen is néha.

Most megint itt ülök a recepción, és csak nézek, hogy mekkora káosz van ebben a szállóban! Ma délelőtt egy sajtótájékoztató kellős közepén az áramszolgáltató leszerelte a villanyórát. December óta nem volt fizetve a számla. Elfelejtették. Aztán nagy rohangálás következett, mert annyi pénz nem is volt a kasszában, de valahonnan összekaparták főnökék, befizették. Megint lett áram. Ezek után kitelepültek három tonna kajával valami motoros találkozóra, és a remek időjárásnak köszönhetően eladtak két sört, meg egy kávét. Rájuk rohadt az egész. Van öt kiló lefőzött rízsünk. Holnapi menü: Rízs Ottó.

Drága olasz vendégeink háromnegyed hétkor kelnek, és remélem, hogy elég lesz a kávé, mert már csak egy ujjnyi van a gépben, és azok literszám isszák az eszpresszót. Majd elválik. Ha elfogy, akkor az álmos, mazsolaféle arcomat fogom nekik mutogatni, attól majd felébrednek.