Én a Havi-hegyen nőttem fel. Kertben, nyugalomban, abban a jellegzetes harangzúgásban. Volt nagy kert, volt szemben dzsumbuj, volt hova menni jókat bringázni, vagy focizni, pedig ez utóbbit annyira nem is szerettem. Volt Ernő bácsi, akitől féltem, volt Katus néni, akiért rajongtam. Voltak a barátok, de ellenség egy sem. Nyáron virágillat, sramli a Tettye étteremből, vasárnap húsleves, harmincpercalattaföldkörül. Télen füstszag, hóillat és őrületes szánkózások. És mindenek felett sok tér, szabadság. Egy simogatóan nyugodt falu a belvárostól negyed óra gyaloglásra.
Ez a Havi-hegy már nem létezik. A nagyobb kertekbe is házak épültek, felkapott lett a környék. Nincsenek már baromfiudvarok, csak puccos kerítések mögött otromba paloták. A "nyúldomb", ami amúgy egy rét inkább, ahol megtanultam bringázni, most tele van rakva értelmetlen köztéri bútorokkal. A kerítés, ahol egyérintőztünk, most forgalmas kereszteződésre néz. A harangzúgás még a régi, de az így egymagában semmit sem ér már. A mostani Havi-hegy összeegyeztethetetlen a bennem lévő puha, meleg tónusú emlékképekkel.
Ma jöttem rá, hogy amióta elköltöztem onnan, azóta keresem az új "Havi-hegyemet".
De már nem csak magamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése