158 - Vers a túlélésért

Az alábbi szösszenetet sikerült írnom a nekem nagy összeggel tartozó embernek, mivel pár nap múlva lejár a határidő, amit ígért.

Vészesen közel'g a hóvég

s óh, üres zsebben él benn

a setét! Kérdem, a lóvét

mikor tartjuk majd kézben?

Van-é az ügyvédnek száma,

hogy őt zargassuk talán,

vagy ne koptassam a szám a

kérdések érdes-rossz falatán?

Megcsúszott éltemen rést

vert a hiány, s feszt cibál,

forgatja gyomromban a kést

a hiányos, zord financiál!

157 - Képek

Mindenféle koncepció nélkül csak úgy beszórom ide a termést. Házi vegyes.

Őrületesen művészi kép egy randa lichthófról

Slozi egy kocsmában

Volt mit fotózni, míg Pötty benn volt az üzemorvosnál

Variációk egy témára

Pötty kolléganőjének új konzervnyitója van

A lényeget már itt közlik...

Első hó Budapesten

Innováció a zeneiparban

Vártam a buszt

156 - Havi-hegy

Én a Havi-hegyen nőttem fel. Kertben, nyugalomban, abban a jellegzetes harangzúgásban. Volt nagy kert, volt szemben dzsumbuj, volt hova menni jókat bringázni, vagy focizni, pedig ez utóbbit annyira nem is szerettem. Volt Ernő bácsi, akitől féltem, volt Katus néni, akiért rajongtam. Voltak a barátok, de ellenség egy sem. Nyáron virágillat, sramli a Tettye étteremből, vasárnap húsleves, harmincpercalattaföldkörül. Télen füstszag, hóillat és őrületes szánkózások. És mindenek felett sok tér, szabadság. Egy simogatóan nyugodt falu a belvárostól negyed óra gyaloglásra.

Ez a Havi-hegy már nem létezik. A nagyobb kertekbe is házak épültek, felkapott lett a környék. Nincsenek már baromfiudvarok, csak puccos kerítések mögött otromba paloták. A "nyúldomb", ami amúgy egy rét inkább, ahol megtanultam bringázni, most tele van rakva értelmetlen köztéri bútorokkal. A kerítés, ahol egyérintőztünk, most forgalmas kereszteződésre néz. A harangzúgás még a régi, de az így egymagában semmit sem ér már. A mostani Havi-hegy összeegyeztethetetlen a bennem lévő puha, meleg tónusú emlékképekkel.

Ma jöttem rá, hogy amióta elköltöztem onnan, azóta keresem az új "Havi-hegyemet".

De már nem csak magamnak.

155 - Tavaszi szürreál

Elmentem ma a szerzői jogaimat kezelő hivatalba, hogy aktuális ügyeimet intézzem. Ehhez szükségem volt a 105-ös buszra, ami majdnem háztól házig visz. A majdnemséget jelentő pár percnyi sétát pedig a leggyönyörűbb napsütésben, kigombolt kabáttal tettem meg. De a lényeg mégis a buszon történt.

A tömegközlekedést én ritkán használom, ebből kifolyólag nem vásárolok bérletet. Egy darab jeggyel rendelkezem, amit ritka utazásaim során a kezemben tartok, de úgy, hogy lehetőleg ne izzadjam át, ne gyűrjem össze. Ha nem jön ellenőr, nem kezelem le. Spórolok. Na, meg izgalmas is ez, valljuk be.

Szóval adott az utazás élménye, a fokozott figyelem, a közeledő megállóban várakozó potenciális ellenőrök kiszűrése, a folyamatos helyezkedés, hogy a jegykezelő automata karnyújtásnyira legyen tőlem. Ebben a magas rezgésű állapotban kiélesedik az ember érzéke a furcsa dolgokra. Maguk az ellenőrök is elég furcsa emberek szoktak lenni, hasznos ez. De most nem jöttek. Helyettük a buszsofőr szolgáltatott műsorral.

Először azt hittem, hogy valakivel telefonál. Tisztán hallottam, ott álltam a vezetőfülke mellett. De kiderült, hogy monologizál. Épp az volt a baja, hogy az egyik utas a nyitott ablakon lógatja ki a kezét. Két megállón keresztül taglalta saját magának, hogy milyen úton módon lehet így egy kezet mindenféle külső behatások által elveszíteni. A harmadik megállónál ki is hajolt a fülkéből, hogy ezt tudassa a kéz tulajdonosával is. Pont ebben a megállóban felszállt egy kolléga. Beszélgetni kezdtek. Megtudhattam, hogy sofőrünk majd 12 órát vezet egy nap. Ahha! Ezért a monológ! Ha nincs kivel - meg ugye elvileg tilos is - beszélget magával. A következő megállóban a beszélgetőtárs leszállt, de mintha nem is tette volna. A sofőr folytatta tovább a gondolatmenetet egyedül. Csodálatos volt.

A csúcspont mégsem ő volt, hanem egy jócskán koros néni nemezelt ősmagyar sipkával a fején. Mikor közeledett a megállója, odaállt az ajtóhoz. Jelzett, majd mintha színpadon állna - ha belegondolunk a busz ajtaja belülről kicsit az is - fennhangon, lassan, mélyről intonálva szavalni kezdett:

"A gyilkosok örökké féljenek! (hatásszünet)

A gyilkosok örökké éljenek... (újabb szünet) ...közöttünk! (?!)

A gyilkosok, a bolsevik férgek."

Az utolsó sorban nem vagyok biztos, de a lényege ez volt. Ezt elszavalta háromszor. Mire befejezte, a busz pont megállt. Az utolsó szó és az ajtónyitás között maradt még pár másodperc, amit egy egyszerűnek nevezhető utastárs hölgy arra használt fel, hogy a buszról való takarodásra szólította fel az idős "színésznőt", aki azonmód távozott is.

Esküszöm, majdnem tapsoltam!

154 - Szopópoppóóóóóó

A Bitang zenekar alábbi videójában hallható "kajabálást" rendszeresen használjuk a necces helyzetek kellemetlen mivoltának megerősítése céljából.

És most is van alkalmam ezt kiabálni.

Van ugye ez a musical. Nem nevezem nevén, talán korábban már tettem ezt. Netes portálok cikkeznek róla nagy csámcsogva. Aki nem tudná, a lényeg annyi, hogy magánkezdeményezésű produkcióról van szó, titokban tartott állítólagos pénzemberrel a háttérben.

Nem taglalom nagyon, nem érdemes. A lényeg, hogy egy hónapos munka után sem láttunk még szerződést. Volt ez már így máshol is, de ott már volt kölcsönös bizalom. Bevallom, ez most kicsit bevállalós volt, de elsőre nem tűnt neccesnek, meg haver szólt, hogy van ez a meló, úgy is álltam hozzá. Ahogy ugye ez lenni szokott, csak eddig mindig jól sült el. Itt meg most derült ki - ismétlem, egy hónap munka után - hogy még jogunk sincs előadni a darabot, mert a szerzői jog kezelője nem járult hozzá. Most, hogy médiabotrány lett belőle, nem is fog.

Bár szerződés még mindig nincs, de elvileg holnapig meg kell érkeznie a számlámra egy nagyobb összegnek. Ha ez nem történik meg, akkor kezdődik majd az igazán nagy szopópoppóóó.

Mindenkinek a nevében kívánom, hogy ne így legyen!

153 - Óda a tusolóról

Talán már emlegettem a tusolás közben támadt ötleteimet. Mármint azt, hogy ott támadnak. Ez persze csak a pécsi lakásomban található fülkében megvalósult tusolásokra igaz. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget a tárgyaknak, főleg amióta Budapesten vagyok, nincs is belőlük sok. De ez az egy, ez a fülke mégis jelentőséggel bír.

Már több, mint tíz éve annak, hogy megvettük ezt a lakást. Aztán amikor úgy alakult, hogy egyedül maradok benne, elkezdtem a saját szám íze szerint felújítani. Akkor már túl voltam egy nem egyszerű, kellően utálatos építkezésen. Mégis motivált, hogy ez az első alkalom, amikor tényleg magamnak alakítom ki a tereket. Én választom a csempe színét, a konyhapultot, a linóleumot a földre, stb. Ezeket mind magam ragasztottam fel, szereltem be, terítettem le. Ezért van, hogy a fürdő csempéjén tetten érhető az a pillanat, amikor megtudtam, hogy mégsem maradok egyedül a lakásomban. Onnantól kicsit csálébbak a fugák. De ez a sztori lényegét tekintve érdektelen, mert aztán kicsit később, de mégis sikerült eltölteni majd két évet, na nem egyedül, de a pici párommal, ami még annál is jobb volt.

Szóval van egy kötődés egyfelől a saját kezem munkája miatt, másrészről a benne eltöltött csodás idők által. És ehhez jön még a tájolás, vagy a fene tudja mi, de ahogy belépek a tusolóba és megengedem a vizet, teljesen más állapotba kerülök. Magam vagyok, egyenletesen zúgva folyik rám a forró víz. Nem erőltetem, hogy legyen valami. Csak egyszerűen letisztul minden, amivel éppen foglalkozom. És jönnek a jó megoldások, ötletek.

Ezennel mozgalmat hirdetek! Építsen mindenki saját kezűleg tusolófülkét, álljon bele, engedje meg a vizet, és az ezáltal kapott jó ötleteit valósítsa meg! Tusoljuk jobbá a világot!

Hajrá!