Érlelem magamban a sok kis tervemet, amiket majd meg kell valósítanom egyszer. A megvalósítás pedig mindig az álmok és a túlélés közötti lavírozást jelenti. A lavírozás pedig annyit tesz, hogy megpróbálok mindig a megfelelő helyen, a megfelelő "pozícióban" jelen lenni. A jelenlét a branding alapvető eszköze. "Tudod, az a magas fazon a múltkori koncertről."
Múltkor említette egy kolléga, hogy felmerült a személyem egy másik bőgőssel való beszélgetés kapcsán. Hogyhogy ennyi zenekarban vagyok benne, pedig még csak szeptember óta vagyok "jelen"? Megmondom őszintén, hogy nem tudom. Volt pár ismerős, akiknek kellettem. Bár ez is a "jelenlevésnek" köszönhető. Tudtak rólam, nekem szóltak.
Nagy tömegben jól szokott jönni a magasságom. Ha valaki keres, könnyen észrevesz. Lehet, hogy a termetemnek köszönhetek mindent?
avagy a mindenkori gálya
2014. január 28., kedd
2014. január 26., vasárnap
151 - Valami lesz
Túl egy csodás hétvégén Pöttyömmel (mert itt volt nálam Budapesten), elmélázok a következő idők dolgain. Bár most egy nyugisabb hét következik, de unatkozni nem fogok. Ha a kezem is engedi (most éppen kicsit jobban fájdogál), akkor sok zenélésben lesz részem.
Van ez a musical például. Már mennek a próbák, bár még csak éneklésileg. Színpadi mozgással együtt még nem néztünk semmit. A bemutató el lett tolva egy hónappal, így több időnk lesz dolgozni, de még így is azt érzem, hogy nem leszünk készen. Mondjuk minden eddigi színházi munkámban ezt éreztem az elején, aztán mégis minden összeállt mindig.
No, meg újra elkezdtünk próbálni a Tumba y Quemával. Kolumbiai zene, nagyon jó velük lüktetni. Ez egy 10 éve sikeresen futó zenekar, de tavaly sajnos meghalt a vezetőjük, kihagytak sok időt. Most, hogy újra zenélnek, én lettem a basszeros. Új kihívás, új kollégák, remek zene!
Jacob hazament "ámmmerikába", így dobos nélkül maradt a Gsus banda. Holnap próbálunk ki egy új srácot, aki állítólag nagyon ügyes. Lekádereztem, jókat hallottam felőle, nagy reményeim vannak.
Számos jazz formációim mellett alakul egy új, immáron már olyan zenekarokból való zenészekből, akikkel amúgy is játszom. És kezdem azt érezni, hogy egy kör tagja vagyok itt Budapesten. Ez egyben jó és kevésbé jó, de mindenek felett tanulságos. Ugyanis az törvényszerű, hogy az ember idővel megtalálja a hasonszőrű társakat magának, akikkel a legjobb együtt alkotni. Kialakul egy klikk. Viszont vannak más körök, klikkek, amikben nagyon jó zenészek vannak, de mégsincs nagy átjárás. Helyette előítéletek vannak, vélemények és területi harcok a túlélésért. Erre mondhatnánk azt, hogy nagyon magyar.
Pedig együtt könnyebb lenne. Főleg itt, ebben a jazz zenének szűkös, kicsi nagyvárosban, ahol a lakossághoz mérten nagyon sok a jó zenész. Gondolok itt egy jó szakszervezetre, egy nem maguk felé hajló kezű jazz-szövetségre. Gondolok egy olyan összefogásra, amiből megszülethetne Budapest sajátos zenéje az unalomig puffogtatott bebop és az amerikában 5 évvel ezelőtt divatos trendek másolása helyett. Egy brand, ami el tudná tartani azokat, akik azt éltetik.
Utópisztikusnak hat, de az a legszebb, hogy valami mégis történik. Bár nem összefogottan és szervezetten, de valami mocorog. Ha más nem, a próbatermekben.
Van ez a musical például. Már mennek a próbák, bár még csak éneklésileg. Színpadi mozgással együtt még nem néztünk semmit. A bemutató el lett tolva egy hónappal, így több időnk lesz dolgozni, de még így is azt érzem, hogy nem leszünk készen. Mondjuk minden eddigi színházi munkámban ezt éreztem az elején, aztán mégis minden összeállt mindig.
No, meg újra elkezdtünk próbálni a Tumba y Quemával. Kolumbiai zene, nagyon jó velük lüktetni. Ez egy 10 éve sikeresen futó zenekar, de tavaly sajnos meghalt a vezetőjük, kihagytak sok időt. Most, hogy újra zenélnek, én lettem a basszeros. Új kihívás, új kollégák, remek zene!
Jacob hazament "ámmmerikába", így dobos nélkül maradt a Gsus banda. Holnap próbálunk ki egy új srácot, aki állítólag nagyon ügyes. Lekádereztem, jókat hallottam felőle, nagy reményeim vannak.
Számos jazz formációim mellett alakul egy új, immáron már olyan zenekarokból való zenészekből, akikkel amúgy is játszom. És kezdem azt érezni, hogy egy kör tagja vagyok itt Budapesten. Ez egyben jó és kevésbé jó, de mindenek felett tanulságos. Ugyanis az törvényszerű, hogy az ember idővel megtalálja a hasonszőrű társakat magának, akikkel a legjobb együtt alkotni. Kialakul egy klikk. Viszont vannak más körök, klikkek, amikben nagyon jó zenészek vannak, de mégsincs nagy átjárás. Helyette előítéletek vannak, vélemények és területi harcok a túlélésért. Erre mondhatnánk azt, hogy nagyon magyar.
Pedig együtt könnyebb lenne. Főleg itt, ebben a jazz zenének szűkös, kicsi nagyvárosban, ahol a lakossághoz mérten nagyon sok a jó zenész. Gondolok itt egy jó szakszervezetre, egy nem maguk felé hajló kezű jazz-szövetségre. Gondolok egy olyan összefogásra, amiből megszülethetne Budapest sajátos zenéje az unalomig puffogtatott bebop és az amerikában 5 évvel ezelőtt divatos trendek másolása helyett. Egy brand, ami el tudná tartani azokat, akik azt éltetik.
Utópisztikusnak hat, de az a legszebb, hogy valami mégis történik. Bár nem összefogottan és szervezetten, de valami mocorog. Ha más nem, a próbatermekben.
2014. január 10., péntek
150 - Spain in the ass
Elöljáróban megjegyzem, hogy a cím poénját kölcsönvettem, nem az én találmányom. Nem angolosok és nem dzsesszrajongók kedvéért ez egy szóvicc. Az eredetije a "pain in the ass", azaz csúnyán lefordítva fájdalom a seggben. Magyarul annyit tesz, mint púp a háton, azaz olyan személyre, vagy helyzetre mondják, ami nem igazán kívánatos. A Spain pedig Chick Corea leghíresebb szerzeménye, amit tegnap este - egyéb más számokkal egyetemben - nem kellett volna eljátszanom...
Történt még nyáron Párizsban, hogy sokat söprögettem a gyorséttermi melóm során. Ez egy rövid nyelű, keskeny sörtéjű alkalmatossággal történt, amit csak úgy lehetett fogni, ha támasztom a mutatóujjammal. Ez pedig kicsinálta azt az ízületet, ahol az ujjam csatlakozik a kézfejemhez.
Mikor hazajöttem, feljöttem Budapestre, aztán nagy bátran rázendítettem a muzsikálásra. Ebből november végére lett egy ínhüvelygyulladásom, ami már most szépen múlik, de az ízület még mindig fájdogál. Zenélni viszont kell, mert abból van a bevétel.
Úgyhogy úgy oldottam meg a dolgot, hogy nem gyakorlok...
Amúgy sincs sok időm rá, meg amúgy sem vagyok egy maximalista állat, de most aztán tényleg egy hangot sem pengetek, csak színpadon, vagy próbán. És ez sajnos hallatszik.
A Kilenc nevű formációval duóztunk, és hívtunk egy vendéget is a jazz tanszékről. Szintén gitáros, nagyon ügyes srác. Ő meg hozta a haverokat, akiknek köszönhetően beállt az a tipikus, tapinthatóan savanyú, szakmai fikázós hangulat, ami errefelé sajnos szokás. Mert életemben ilyen szarul még nem játszottam, az tény. A többiek meg mellettem brillíroztak. Borzasztó volt, mondhatom. Amikor amőbaként bekebelez az a visszafojtott figyelem, hogy mikor játszok valami bődületes hülyeséget, amin lehet halkan, de azért hallhatóan kuncogni. A koncert vége felé már csak úgy kapaszkodtam a hangokba... Most már kezdem érteni, hogy a középszerű zenészek miért építenek akkora egót maguknak. Hogy lepattanjon róluk ez az amőba.
Én inkább gyakorolni fogok, ha a kezem is engedi...
Történt még nyáron Párizsban, hogy sokat söprögettem a gyorséttermi melóm során. Ez egy rövid nyelű, keskeny sörtéjű alkalmatossággal történt, amit csak úgy lehetett fogni, ha támasztom a mutatóujjammal. Ez pedig kicsinálta azt az ízületet, ahol az ujjam csatlakozik a kézfejemhez.
Mikor hazajöttem, feljöttem Budapestre, aztán nagy bátran rázendítettem a muzsikálásra. Ebből november végére lett egy ínhüvelygyulladásom, ami már most szépen múlik, de az ízület még mindig fájdogál. Zenélni viszont kell, mert abból van a bevétel.
Úgyhogy úgy oldottam meg a dolgot, hogy nem gyakorlok...
Amúgy sincs sok időm rá, meg amúgy sem vagyok egy maximalista állat, de most aztán tényleg egy hangot sem pengetek, csak színpadon, vagy próbán. És ez sajnos hallatszik.
A Kilenc nevű formációval duóztunk, és hívtunk egy vendéget is a jazz tanszékről. Szintén gitáros, nagyon ügyes srác. Ő meg hozta a haverokat, akiknek köszönhetően beállt az a tipikus, tapinthatóan savanyú, szakmai fikázós hangulat, ami errefelé sajnos szokás. Mert életemben ilyen szarul még nem játszottam, az tény. A többiek meg mellettem brillíroztak. Borzasztó volt, mondhatom. Amikor amőbaként bekebelez az a visszafojtott figyelem, hogy mikor játszok valami bődületes hülyeséget, amin lehet halkan, de azért hallhatóan kuncogni. A koncert vége felé már csak úgy kapaszkodtam a hangokba... Most már kezdem érteni, hogy a középszerű zenészek miért építenek akkora egót maguknak. Hogy lepattanjon róluk ez az amőba.
Én inkább gyakorolni fogok, ha a kezem is engedi...
2014. január 7., kedd
149 - Új év a tavalyi Budapesten
Mindenek előtt kívánok minden kedves olvasónak Boldog Új Esztendőt!
Az előző posztban ígért új blog még várat magára, most fontos dolgom van, ugyanis szisztematikusan lopok. De erről majd később.
Most először ültem le úgy a géphez, hogy fogalmam sem volt, miről fogok írni. Majci barátom panaszkodott, hogy írhatnék sűrűbben, gondoltam kipróbálom, hátha így is működik.
Működik. Mindig van miről írni.
Újra Budapesten vagyok, ami 3 hét karácsonyozás után majdnem olyan sokkoló, mint szeptemberben volt. De Budapest jó tréner, hamar visszaráz magába. Most éppen gusztustalan köd van odakinn. A tegnapi verőfényes tavasz után meg pláne az. Otthonról hozott karácsonyi égősorral kármentesítem magam...
Na, de mi ez a lopás dolog? Ez egy színházi meló, egy musical. Februárban mutatjuk be. Én fogok a kísérő zenekarban basszusgitározni, nagybőgőzni. A darab eredetileg egy broadway musical, amit már bemutattak Magyarországon. Nekünk is onnan vannak felvételeink. De kotta nincs... Nyilván ők is "lopták", hiszen csak a kottákhoz hozzájutni is horribilis összeg lenne.
Szóval a helyzet a következő. Van a darabból készült film hanganyaga. Mondanom sem kell, hogy minőségi munka. Ehhez van az itthon bemutatott változat rettenetes, félig szintetikus, hanyagul lelopott és átírt zenéje. Mindez kotta nélkül, úgyhogy fül után le kell írni az egészet. Ez úgy zajlik, hogy felváltva hallgatom a magyar és az eredeti verziókat. Az eredetiből a hangszerelést használom, a magyarból a dramaturgiát. Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy némely nóták más hangnemben vannak.
Borzasztó munka! Az eredeti változat után olyan hallgatni a magyart, mintha egy jó forró, illatos fürdő után nyakon öntenének jéghideg savval. Érződik benne az itthoni művészvilág minden nyomora, meg az abba való belenyugvás is. Fülembe cseng a szöveg: "Nincs pénz, nincs sok idő, nem baj, valamit összedobunk! Ó, de jó kis funky! Csinálunk belőle diszkót, az hamarabb megvan! Ahh, micsoda "kőrock"! Sajnos az énekesnek nincs elég erős hangja hozzá. Átírjuk olyan republikosra..." Stb. A fordításról meg inkább nem írok semmit.
Sok olyan dolog van benne, ami nem idő és pénz kérdése. Azt hiszen, erre mondják azt, hogy rettenetesen igénytelen. Na, de majd mi megcsináljuk! Legalábbis ennél sokkal jobbra.
Punktum!
Az előző posztban ígért új blog még várat magára, most fontos dolgom van, ugyanis szisztematikusan lopok. De erről majd később.
Most először ültem le úgy a géphez, hogy fogalmam sem volt, miről fogok írni. Majci barátom panaszkodott, hogy írhatnék sűrűbben, gondoltam kipróbálom, hátha így is működik.
Működik. Mindig van miről írni.
Újra Budapesten vagyok, ami 3 hét karácsonyozás után majdnem olyan sokkoló, mint szeptemberben volt. De Budapest jó tréner, hamar visszaráz magába. Most éppen gusztustalan köd van odakinn. A tegnapi verőfényes tavasz után meg pláne az. Otthonról hozott karácsonyi égősorral kármentesítem magam...
Na, de mi ez a lopás dolog? Ez egy színházi meló, egy musical. Februárban mutatjuk be. Én fogok a kísérő zenekarban basszusgitározni, nagybőgőzni. A darab eredetileg egy broadway musical, amit már bemutattak Magyarországon. Nekünk is onnan vannak felvételeink. De kotta nincs... Nyilván ők is "lopták", hiszen csak a kottákhoz hozzájutni is horribilis összeg lenne.
Szóval a helyzet a következő. Van a darabból készült film hanganyaga. Mondanom sem kell, hogy minőségi munka. Ehhez van az itthon bemutatott változat rettenetes, félig szintetikus, hanyagul lelopott és átírt zenéje. Mindez kotta nélkül, úgyhogy fül után le kell írni az egészet. Ez úgy zajlik, hogy felváltva hallgatom a magyar és az eredeti verziókat. Az eredetiből a hangszerelést használom, a magyarból a dramaturgiát. Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy némely nóták más hangnemben vannak.
Borzasztó munka! Az eredeti változat után olyan hallgatni a magyart, mintha egy jó forró, illatos fürdő után nyakon öntenének jéghideg savval. Érződik benne az itthoni művészvilág minden nyomora, meg az abba való belenyugvás is. Fülembe cseng a szöveg: "Nincs pénz, nincs sok idő, nem baj, valamit összedobunk! Ó, de jó kis funky! Csinálunk belőle diszkót, az hamarabb megvan! Ahh, micsoda "kőrock"! Sajnos az énekesnek nincs elég erős hangja hozzá. Átírjuk olyan republikosra..." Stb. A fordításról meg inkább nem írok semmit.
Sok olyan dolog van benne, ami nem idő és pénz kérdése. Azt hiszen, erre mondják azt, hogy rettenetesen igénytelen. Na, de majd mi megcsináljuk! Legalábbis ennél sokkal jobbra.
Punktum!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)