Ez lehetne éppen egy CSRQ-számcím is, de egyáltalán nem az, csak úgy hangz, mert (a festői táj és a költői érzület ellenére) sokkal prózaibb dologról szól az első bejegyzésem (pláne nem a kajáról).
Tegnap pofán vert minket az otthoni realitás a husángjával, az van. Főleg a the Pötit.
Miután eljöttünk, valami nagyon a helyére került az életünkben. Az értékrend visszaállt a feje tetejéről a talpára: a mindennapok most a munkáról szólnak, arról a fajta munkáról, amit szeretünk is csinálni (n.b. innentől kiveszem a munkadefiníciómból az „utálatos” kitételt), és eléggé elfelejtettük az otthoni nehézlégzéses állapotokat. Itt nem kell foglalkoznunk semmi mással, csak azzal az esti négyórás zenével. Ez a mi feladatunk, erre szerződtünk. Ez se kevés persze, nagyon el lehet fáradni benne, de mégis, itt a legnagyobb gondom kb. az, hogy Rohan, a pincér teleönti tejszínnel a kávémat, vagy hogy elfogy a chicken wings a konyhán, és calamarit kell ennem helyette. Könnyű ezt megszokni (sikerült), és egészséges helyzet is, azt hiszem. Ez a fajta természetesség az egyébként, ami az idegenben boldoguló és onnan néha hazalátogató figurákban annyira magától értetődőn irritáló az otthoniak számára; az, ahogy ránéznek (és néha rálátnak) az otthoni viszonyokra-életekre, és ítéletükből árad a „jobb kéne legyen neked faszikám mer látod hogy nekem is sokkal jobb” attitűd... Ki hogy adja el és elő a véleményét persze. Én így.
Mi meg most belekerültünk a nagy köztesbe: nem az otthoni állapotok uralkodnak már a fejünkben, de nem is horgonyoztuk ide magunkat hosszú távra, és egyre közeledik a második meglepetés, a visszazökkenés ideje. Szóval tegnap nekünk is kicsit bajosnak látszott az ottani ügymenet, pedig magunknak okoztuk a zűrt. Banális az egész, csak néhány cucc ide-oda eljuttatásáról van szó, átutalásokról, pénzügyekről, mikrofonokról meg állványokról. De mégis, Petinek pl. nehezére esett koncentrálni este. És hogy mindezt leírom, az vesse rám az első kommentet, aki még soha életében nem érezte magát nyomorultul attól, hogy a munkája mellett folyamat intéznie meg intézkednie kell. (Hogy az élet nem magától zajlik, hanem zajlítani kell, kb. erre gondolok.)
Szóval csak azt akarnám mondani, hogy egyrészt itt nekünk nagyon jó, és lehet irigykedni. Másrészt fura, de mégis természetes állapot ez, harmadrészt pedig eléggé aggasztó, hogy ennek hamarosan vége szakad, és a három jazzlegény télibundátlan seggéről lefagy a barnaság a magyar januárban.
Mér, nem? De. Na ugye.
Már mire az első betűt leírtam, tízszer igazam volt.
3 megjegyzés:
Értem. Figyi, üljél be Mercibe, padlózd le a V8-ast, hallgasd ahogy felbőg és érezd ahogy az ülésbe préselődsz... Ez szokott segíteni. :)
Vagy:
http://www.youtube.com/watch?v=uqh_kWyj_iM
:D :D :D
Ez öléggé jól meg vagyon írva. És tökigaz.
Eva (nemtom, hogyan kell odacsinálni a nevem felülre, hogy ne Névtelennek látszódjak)
Ennél a bejegyzésnél igazabbat már rég olvastam, ez valóban kibaszottul meg van írva... Én nem irigykedek, mert tudom, hogy a visszaállás okoz majd kellemetlenségeket, de ezt majd egy kávé mellett megvitatjuk a fagyos magyar január kellős közepén... :)
Megjegyzés küldése