104 - A Nők

Pötyi hazajön hulla fáradtan. Utálja a csütörtököt, mert nagyon fárasztó. Egész nap pörgött a suliban, persze közben már benne van a holnapi utazás izgalma is. Kimerült. Nagyon.

És arról panaszkodik, hogy nem érzi jól magát, mert nem mosogatott el, mert én raktam be helyette a mosást, hogy nem tehette azt, ami a dolga. Hogy nem tehette azt, ami egy NŐ dolga. Nem ápolhatja, gondozhatja a kis fészket, amiben lakik a férfival. Ezt most azért írtam kis betűvel - azon kívül, hogy így kell írni - mert én meg szintén azon sopánkodom, hogy nem tehetem, ami a dolgom lenne. Hogy ezt a fészket fenntartom, hogy hozzákapcsolom a nagyvilág "energetikai körforgásához", csak hogy valami tudálékosat is leírjak.

DE - nagybetűvel, mert fontos dolog következik - a nő meg a férfi az egy. Azaz, ha Pötyinek dolgozni kell menni, akkor én takarítok, mosogatok, rakom be a mosást. A szerepek eltolódnak, de az egy egész mégis megvalósul. És ez a szép az egészben. Mert így egész.

És én minden egyes zokni mosógépbe rakásával a tiszteletemet fejezem ki. Ez egy szertartás, melynek során a Nők előtt hódolok.

Köszönöm Pöttyöm! És minden Nőnek köszönöm, hogy van a világon!

103 - Vészkendácsolás

A fogyasztói társadalom minden kínja és hátulütője, az értékmegtartó gondolkodás helyét felváltó pénzcsinálós nyomor, az emberek magántulajdonát pofátlanul megsarcoló rendszer, a természettől való eltávolodás és annak pofátlan kizsigerelése, a klasszikus értelemben vett, emberközeli esztétika lealacsonyítása, az ebből eredő lelki szegénység és értékrend-eltolódás, a hazugságokon és azokkal megfertőzött féligazságokon alapuló felsőbbrendűségek és alárendeltségek, az inkompetencia, a másra mutogatás, a feszültségek - teljesen hibás módon - erőszakkal, vagy további feszültséggel való megoldani akarása, a problémák eltemetése vagy felnagyítása, a média visszaélése a saját hatalmával, a szenny, amit közvetít emberi értékrend címén, a szembeszélbe hugyozás, amit a tenni akaró ember érez, mikor tennie kell valamit, a közöny, minden földi és nem földi bűn, a háborúk, az atombomba, az anyagyilkosok, a szomszéd, aki eteti a galambokat, az összes mesebéli főgonosz és annak segítői, és azok a részegek, akik kérés nélkül felkapják a bőgőmet, mert az milyen vicces, hogy ők most bőgőznek, valamint Romero zombijai és a hadi célokra kitenyésztett vírusok.

Na, ezek mind eszembe jutottak, mikor "A szükség nagy úr!" felkiáltással a nem színhelyesen kikevert festékkel lefújtam a teljesen átrohadt autóküszöböt, hogy hétfőn könnyebben menjen át a kocsim a műszaki vizsgán...

102 - Zsö mö döbruj an fransze...

... azaz elboldogulok franciául. Na, persze ez nem teljesen van így, de majdnem. Tegnap volt az állásinterjúm a párizsi Disneyland egyik kedves munkatársával, a Skype segedelmével. Tetszettem neki, ha minden igaz, akkor a nyaramat ott töltöm valamely kiszolgálóegység munkatársaként.

Őrület, hogy mit meg nem tesz az ember a túlélésért. Szűk két hét alatt megtanultam annyira franciául, hogy 5 percben be tudom magam mutatni. És még értem is, amit mondok! Persze e nélkül nehezebb lett volna magolni. Néha még azt is értem, amit kérdeznek. Jó tanárom van.

Nem fotóztam le sajnos, de érdemes lett volna. A régi A2-es rajztáblámat beállítottam a laptop mögé, és kitapétáztam a francia mondandómmal teleírt lapokkal. Az interjú közben, ha valamit nem értettem, akkor Zita párom egy hurkapálcával rámutatott a megfelelő bekezdésre. Utólag átgondolva még szerencsés is, hogy egyszer rosszra mutatott - jobban izgult, mint én - de így legalább hitelesebb képet adhattam szövegértési képességemről.

Az interjú vége felé, mikor már angolul beszélgettünk, Zita annyira boldog volt a hallott reakciók miatt, hogy kénytelen voltam őt teljesen kizárni a látókörömből. Ott állt - a fenéket állt, táncolt és némán kiabált örömében - a számítógép mellett. Persze én is így voltam, de azért még el kellett búcsúzni a munkatárstól. Utána aztán lehetett örülni hangosan.

101 - Inkább...

"Inkább gyakorlok, addig sem gondolkodom azon, hogy mennyit kéne gyakorolni..."

Baksa Péter, zenész

100 - Célra tarts!

A bejegyzés címe előtt látható szám megtévesztő, bár akár pezsgőt is bonthatunk. Pedig csak annyit jelöl, hogy amióta elkezdtem számozni a bejegyzéseket, azóta ez a századik. Azaz ennél már több van. Szám szerint kettővel. Ennél a bejegyzésnél kellett volna pezsgőzni, de annyira nem szeretem a pezsgőt. Erről ennyit.

Célra tarts. Van sok. Van ugye a suli, a basszusgitár, meg amit ezzel el akarok érni. Van most a színházasdi a nemzetiben. Van a család alapításának ködös sziluettje. Aztán még egy csomó dolog, amit most nem taglalok, vagy amire valamikor esküt tettem magamnak, de nem aktuális éppen. Ezek a célok egyszerre lebegnek a szemem előtt, mint valami kis világító csomagocskák. Mindig az fénylik a legjobban, amelyik a legjobban leköt. És akár naponta képesek váltogatni egymást.

Most épp a színház-csomag világít nagyon. Próbáljuk a Sivatag hercegét. Csernák Samu olyan jó zenét írt hozzá, hogy csak úgy lubickolok benne. Ilyenkor elkap a hév, jönnek az ötletek, amiket nem tartok magamban. Rögtön hallom belül, hogy hogyan kéne ennek szólni idekinn. És szegény kollégáknak már úgy kell rámszólni, hogy bízzam csak rájuk az ő dolgukat, törődjek a magaméval. De ha egyszer úgy jobban szól, ahogy én gondolom, akkor nem fogom vissza magam. Nagyon kevés időnk van rá, nemsoká bemutató, én meg ilyenkor maximalista vagyok. Kell ez. Így érzem.

A basszusgitár csomagja erősen pulzál. Na nem a basszusgitározás iránti hullámzó lelkesedésem miatt. Az nem hullámzik. Inkább az iskola és az ehhez kapcsolódó anyagi dolgok miatt. Elkezdtem, büszke vagyok magamra, és hálás vagyok Kaszás Csabi barátomnak, hogy rádumált. Túl vagyok az első féléven. Sokat tanultam, rengeteget! A tanáraim bátorítanak, mondják, hogy nagyon tehetséges vagyok. Kell is ez a támogató környezet. Ilyenkor felfénylik a csomagocska.
Viszont azt hamar el kell döntenem, hogy hogyan tovább a második évtől. Diákhitel nem jár több. Csomagocska fénye halványul... Egy a biztos, hogy csinálni kell. Mert jól megy. Csomagocska felragyog... Ésatöbbi, ésatöbbi.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy bérbeadnám a csomaggyűjteményemet táncos mulatságokra, vagy színpadi fénytechnikának...

99 - Szembeszélben szentbeszéd de szép!

Néhanapján azon kapom magam, hogy "nagyot akarok fingani". Ennek - ugye - tudjuk, hogy előbb-utóbb mi a vége, már ha az ember nem tudja a technikai kivitelezés mikéntjét. Konkrétan most arról beszélek (írok), amit szervezésileg teszek a pécsi könnyűzenei életben. Azon belül is a jazz-szerűség növelése érdekében.

Szóval nagyot alkotás vágya van, ami normális is, hiszen mívészként máshogyan nem is állhatok neki. Ezért is szervezem ezeket a jam session bulikat. Nagy célok vannak, de csak a kivitelezés közben derülnek ki az áramvonalassági hiányosságok.

Pl. első körben komolyan vettem a kodályi elveket, így minden boldogat, boldogtalant elhívtam. Aztán szembesültem azzal, hogy kell egy minimális szint, ami alatt nem működik a dolog. Rájöttem, hogy ebben az esetben a zene sajnos nem mindenkié. Csak azé, akit tényleg nagyon érdekel és aki foglalkozik is vele.  Hát rá is játszottam, elkezdtem elitizálni. Dörgedelmet tettem közzé a világháló erre kialakított kis közkommunikációs szegletében, melyben lefektettem a minimum követelményeket, mind szakmailag, mind morálisan. El is kezdett fújni a szél szemből rendesen. Nem mindenkinek tetszett, de akinek igen, annak nagyon.

Olyan ez, mint egy szélcsatornás kísérlet. Ha valamin változtatsz, hogy kisebb legyen az ellenállás, akkor egy másik felület válik kritikussá. Aztán idővel letisztul a forma, kialakul egy használható felület, ami nem vet örvényeket. Reményeimben legalábbis ez szerepel.

És most veszem csak észre, hogy mennyire átjárják a mindenféle (khm) szelek ezt a kis írásomat...

98 - És ilyenkor sírok...

Ilyentájt utolér a szokásos őszi nátha, amit most időben elkaptam a grabancánál. Töméntelen C-vitamin, gőzölés, na meg a jól bevált kakukkfű fahéjjal, csilivel. Ez utóbbiak teának. Mentünk zenélni, nem volt más út, gyógyulni kellett hamar.

Szóval mentünk zenélni. Vác, Trio Afium a SzimplaV-ben. Levegőtlen teltház volt. Részemről még a nátha enyhe maradványa is. Indiszponáltság, ahogy ilyenkor szokás. Elsőre a túlélési kényszer nyomása tört előre, de aztán átlendültünk a felelőtlenségbe. És megtörtént a csoda, ugyanis a zene megmaradt, csak úgymond kicsit "organikusabban". Ha valaki azt kérdezi, hogy milyen koncert volt, azt mondom, hogy remek! Ha a zenélést kérdezik, arra inkább nem válaszolok.

A náthám mindig olyan, hogy hamar múlik az elején, majd ennek örömére elhanyagolom. Sokáig vagyok kicsit náthás. Azért a kis gyógyteámat megfőzöm, benne a kakukkfű, a fahéj. A csilit kicsit összetépkedem a kezemmel, úgy szórom bele. Míg ázik, leülök a gép elé, írogatok, vagy gyakorlok. Aztán az álmosságtól viszkető szememet megdörgölöm. A kezemmel. És ilyenkor sírok...