Vidám egérfül: 147 - Disznó a ködben

Szerencsére csak fél nyolcra kellett mennünk. Azt mondták, hogy akkorra érkezik meg az áldozat a szomszéd faluból. Nem túlságosan szúrós, jócskán ködös, talaj menti fagyos idő volt.

Már messziről érződött, hogy valami nincs rendjén. Jöttek a hírek: a sorsán megrettent jószág kiugrott az utánfutóból, hogy mindenki őt kergethesse. Mikor odaértünk, láttuk, ahogy szegény zavarodottan poroszkál a ködben, miközben többen próbálják visszaterelni az utánfutó felé. Mi, a rutintalan városi fiatalok meg el lettünk küldve előre a mészárlás színhelyére mondván, hogy uralják a helyzetet, mi csak várjunk ott tettre készen. Így is tettünk. Ők meg állítólag valóban sikerrel uralták a helyzetet.

A következő jelenet filmbe illő esztétikával és mélységes balkáni humortöltettel zajlott le. Begördült a terepjáró a kapun. Utána az utánfutó, de újra üresen. Jenő teljes, gumicsizmás, nem is létező színű, zöld sapkás valójában kiszállt, majd hátramenve konstatálta a disznó újbóli eltűnését. Az ezen érzett haragjától lendületet kapva egy bottal a kezében el is indult visszafelé gyalog, majd eltűnt a ködben.

És ezzel komoly "trilleri" feszültséget hagyott ránk. Már előttünk lebegett a kép, ahogy újra megjelenik a ködben az agyonvert, 155 kilós disznót a farkánál húzva a felfagyott aszfalton...

De végül nem ez történt. A főutcán sikerült egy ismerőshöz behajtani szerencsétlent, ahol le is bökték. Így már halottan került újra az utánfutóra.

Ez után egy átlagos disznóvágás következett pálinkával, jó humorú böllérrel, kolbásztöltelék csípősségét és sósságát eldönteni nem tudó, parázs vitákkal és természetesen kényszeretetéssel és evéssel. A végén, hogy az se legyen átlagos, még beestek a betlehemesek is. Aranyosak voltak.

És persze fotóztam.

Az a bizonyos utánfutó