26 - A négyharmincas Á és a tangák

Beindult a nagy tavaszi haknihullám, melynek első állomása Siklóson volt. A Pécsi Mecsek Kamaraoperával játszottunk Schubertet meg Händelt az ottani templomban, a vár tövében. Elöljáróban csak annyit, hogy a koncertmester elnézést kért utána tőlünk, mert ő sem tudta, hogy ilyen körülmények lesznek.

Azt tudtuk, hogy jó hideg lesz benn, de arra nem számítottunk, hogy hidegebb, mint kinn. Az első sokk után kaptuk a hangoló á-t az orgonától, mert hogy orgonás darabokat játszottunk. Először azt hittük, hogy Sanyi, az orgonista szívat minket. Mondom, mit nyomogatod azt a giszt, hé! És nem. Az volt az á. Nagy serény tekergetés következett. Ezzel egyszer baj nincs is, csak hogyha egy húr hosszú ideig adott feszességgel barátkozik, akkor utána bárhova tekerik, vissza fog kívánkozni a megszokottba. Magyarán minden hangszer felfelé hangolódott koncert közben, főleg, hogy még a hidegtől is felmenne amúgy is. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a zenekar egyenletesen megy felfelé, mert minden hangszer más tempóban hangolódott el. Koncert után születtek is az új koncertcímek, kedvencem: „Az á-hang, és ami még belefér”. Sanyi utána elárulta, hogy ahogy majd melegszik az idő, méglejjebb megy majd az orgona, mert tágulnak a sípok. Meg is egyeztünk, hogy akkor nyáron nem megyünk...

A hakni előtti este sebtiben raktuk össze így-úgy-amúgy a darabokat. A próbán ismét megtörtént az, ami miatt úgy érzem, hogy nekem, mint nagybőgősnek van a legjobb dolgom egy vonóskarban. Mint ahogy ez már a főiskolán is számtalanszor megesett, így most is, mégpedig az, hogy betekintést nyerhettem az előttem ülő csellista leányzó fehérneműviselési szokásaiba, köszönhető ez a manapság divatos ún. picsanadrágnak, valamint a csellózáskor felvett peckes testtartásnak. Szép kis fekete tanga volt rajta. Fel is idéztem magamban, hogy hány féle tangát láttam már ugyanígy csellistákon. Persze a legtöbb ugyanilyen „semmi extra”, de voltak nagyon érdekesek is. Legjobban egy nem is csellista, hanem egy brácsás lányé maradt meg emlékeimben. Alapvetően rózsaszín, de volt rajta egy nagyon érdekes, számomra megmagyarázhatatlan és egyben ízléstelen furcsaság. Ahol a derékzsinór és a seggzsinór találkozott hátul, oda be volt iktatva egy háromszög alakú kis felület, amin zavarbaejtően sok műkő volt elhelyezve. Valahogy úgy hatott az amúgy formás hordozón, mint valami vagy szakrális, amulettszerű védelem a nemkívánt betolakodók ellen, vagy akár egy a szkifikből ismert lézerfegyver, ahol a nézőnek-olvasónak el nem magyarázott eredetű nagyfokú energiát a kristályok rendezik egybe, és lövellik a kiválasztott célpont felé. Bár félelmet nem gerjesztett bennem, de értetlenül álltam a dolog előtt.

Mondjuk, ha legközelebb ilyet látok, szemérmetlenül egy százast fogok dobni a bőrperselybe. Nincs mese.

25 - Nyilas Misi sokkot kapott

Rég írtam (írtam egyáltalán, vagy csak a videót raktam fel?) a színházról. Nyilas Mihály azóta is rendületlenül pakkot kap havonta legalább ötször, bár most márciusban nyolcszor is megteszi. Már volt 35 előadás.

Nemrég sepert végig a hír az országon, hogy esik szét a pécsi nemzeti, meg hogy drága igazgatónk be akarja záratni, ha nem kap segítséget (több pénzt). Az állapotok valóban áldatlanok, bár mi onnan lentről, a patkánylukból annyira nem érezzük, ha másból nem is, hogy az erősítő, amin játszom szar. Ja, meg múltkor elfelejtettek berakni nekem kottaállványt, és úgy kellett a folyosón szétszórt roncsokból összeeszkábálnom egyet magamnak, de szó szerint: az egyik sarokban találtam egy lábat, a másikban egy tetejét, aztán volt valahol egy lámpa hozzá, de ahhoz is máshonnan csórtam izzókat, aztán meg kiderült, hogy a lámpához még hosszabbítót sem raktak be hozzám, de megoldottam.

A minap beszélgettem apukámmal, és ő kérdezte, hogy mi újság a színházban, nem zárt-e be már, mert ugye a hírekben mit mondanak. Aznap este volt előadás, bementem, és csodák csodájára teljesen új kottaállványok, és vadi új xilofon fogadott! Biztos hatott a főnök fenyegetőzése. Az üstdobon is fénylett a bőr, kérdeztük is, hogy új-e, de csak letörölték a régit. Nem mind arany, ami fénylik. Persze a fináléban hangos puffogások és durrogások kíséretében tönkrement az énekes csaj mikrofonja. Az is még a régi. Azt nem "törölték tisztára".

Előadások végeztével, vagy ha duplázunk, akkor a két előadás között is rendszerint lemegyünk a színházbüfébe. Na, ott látszik igazán, hogy mennyire le van pusztulva a színház, és nem is az épület, hanem a színészek és egyéb dolgozók. Van ott egy érdekes poshadt légkör. Amikor a színész eljátssza a szerepét, aztán úgy marad - mert úgy marad - és három kisfröccs után kicsit keverve már a gimnáziumban hagyott valódi énjének emlékével sztorizni kezd a bármiről és az akármiről. Vagy a zenészeknél az öregebbje. Ők pedig a bukott művész nyugalmával szürcsölgetik a kis piájukat, és régi külföldi haknik ezerszer elmesélt kínos pillanatain röhögnek.

Intermezzo: mivel épp a Kafkában ülök a recepción, így szem és fültanúja lehettem, ahogy a főnök két unikum, meg fogalmam sincs, hogy milyen piák után pánikszerűen kirohanva a friss levegőre közölte a valakijével (feleség?), hogy nem iszik...

A színházban Pozsival, a gitárossal mostanában mindig kitalálunk valamit, hogy gyorsabban menjen az idő. Mostanában pl. szóbridzsezünk. Az úgy néz ki, hogy három betűs szóra kell gondolni, aminek a definícióját mondjuk, aztán a kitalált szó utolsó betűjével kell új szóra gondolni, és mondani annak a definícióját. A legviccesebb, hogy a zenekari árokban néha a suttogás is hangos, így kézzel-lábbal is mutogatunk, aminek gyakran röhögés a vége. Legutóbb áttértünk a négybetűs szavakra, úgy sem rossz.

Szóval zajlik az élet, és menthetetlenül közeleg a tavasz.