Elnézést mindenkitől, hogy ilyen soká nem írtam, de demót készítünk, és nem nagyon volt időm, energiám mellette írogatni. Majci barátom betalált ma chaten és panaszkodott efelől, úgyhogy ezen felbuzdulva azért erőt vettem magamon, így most írok egy kicsit. Had örüljön a kedves olvasóközönség!
Szóval demót készítünk, ami egy eléggé őrült ötlet, de nagyon kell, így belevágtunk. Szerencsére Ghodrat ment haza Magyarországra, így tudott nekünk hozni egysmást, mint például mikrofont, kamerát, kábeleket. Így fel tudtunk venni egypár számot három kamerával, aránylag jó hanggal. Persze mire kiismertem magam a keverőn, az is eltartott pár napig. Eleinte az volt a terv, hogy élesben vesszük fel este, amikor amúgy is játszunk, mert akkor jó a hangulat, meg a közönség zaja is kell a jó atmoszférához. Rá kellett, hogy jöjjünk, hogy ez egy elvetélt ötlet. Bármikor leeshet egy pohár a mikrofon mellett, vagy becsörög valakinek a mobilja, vagy odajönnek szám közben (ahogy szoktak), hogy játszunk valami akármit. Végül abban maradtunk, hogy délután vesszük fel abban a két órában, amig zárva van a kocsma. Sajnos többcsatornás hangkártyám nem lévén rákényszerültem, hogy két laptoppal vegyem fel a hangot, de ez sem volt egyszerű, mert Balázs laptopja kicsit gyorsabbra vette fel a hangot, mint az enyém (ezt Gregő komám meg is jósolta előre). Aztán végül felraktuk a kellő programot Máté laptopjára is, így olyannyira elenyésző lett a különbség (mert hogy itt is volt), hogy ezzel már lehet dolgozni. Vagyis ezzel már nem kell, mert a hang már készen van. Tegnap már adtunk is egy sebtiben összerakott CD-t egy kedves vendégnek. A videót ma kezdtem el vágni, de hamar meglesz, úgy néz ki. Máté nagyon kedves volt, míg dolgoztam kivasalta az egyik ingemet, hogy ne legyen még azzal is gondom.
Közben vészesen gyűlnek a vágatlan Dubaj Vlogos nyersanyagok is, úgyhogy ha elkészül a demó, akkor sem fogok pihenni, szóval lesznekmajd még videók is dögivel.
Addig is kitartást mindenkinek abban a nagy magyar hóban! Nagyon kicsit átérzem a dolgot, kinn már itt is lehet kicsit fázni este pólóban... De mielőtt bárki megmérgesedne az irigységtől, gondoljon arra, hogy januárban mi is hazamegyünk...
avagy a mindenkori gálya
2010. december 14., kedd
2010. december 9., csütörtök
76 - dubajkodás 48
Itt semmi sincs megszervezve jól. Lassan itt vagyunk két hónapja, és lejár a vízumunk, vagy mi. Mert van nálunk valami fénymásolt papír,de az nem tűnik hivatalos papírnak. Attól még lehet az, nem tudni. Szóval ilyenkor el kell menni orvosi vizsgálatra, amit tudtunk is. De ahogy intézték, az nagyon – hogy is mondjam – vicces volt, vagyis bosszantó. Igen, leginkább bosszantó.
Tegnap ebéd közben jött oda hozzánk a hivatali arc, aki a bevándorlási ügyeket intézi a hotelnek, hogy kéne neki igazolványkép rólunk. Mégpedig azonnal.
Megvártuk Balázst, mert punnyadt. Elmentünk oda, ahova irányítottak minket. Ott nem volt fényképészet. Megkérdeztünk egy kulcsmásolót, ő elirányított egy másik helyre. Ott sem volt, de ott találtunk egy figurát, aki végül megmondta a tutit. Mint egy kalandjátékban. Végül elkészültek a fotók, persze ránk akartak sózni nyolcat, de aztán lealkudtuk négyre. Az indiaiak ilyenek. Leadtuk a fotót, persze csak egyet, mert azt mondták, hogy annyi kell. Már készültünk zenélni este, amikor szóltak, hogy mind a négy kell. Felrohanás a szobába érte. Ma kiderült, hogy szegény nővérkéknek is akkor este szóltak, hogy holnap el kell velünk menni vizsgálatra. Csak nekünk nem mondták, hogy másnap vizsgálat. Egy büdös szóval sem.
Reggel arra ébredtem hajnali kilenckor, hogy kopognak, de nagyon kitartóan. Kinyitottam begyógyult szemekkel, ott állt az egyik nővérke, és mondta, hogy tízre vizsgálatra megyünk. Finoman szólva senki sem volt boldog. Lekeveredtünk, ettünk valamit, ittunk egy kávét, aztán jött értünk a szálloda kocsija. Mentünk a kórházba. Tessék most elképzelni egy olyan helyet, ahol reménytelen beletörődéssel, tömött sorban áll sorba kb. ezer indiai, hogy vérét vegyék. És ezek az indiaiak nem éppen tiszták. Konkrétan hugyszag volt mindehol. Na, mi ott álltunk velük sorba, de ez sem volt túl egyszerű. A kedves, és nagyon csinos, de őrülten fáradt nővérkénk véletlenül csak két sorszámot kért a három helyett. Nem adtak többet, mert így is sokan vártak még, de lassan zárt a hely. Vasárnap reggelre lett volna szabad idő, de akkor Máté templomba megy, úgyhogy feldobtunk egy érmét Balázzsal, én „nyertem”. Közben módosítottunk hétfőre, mert szünnap este (szombat)tovább fenn szoktam lenni. Beletörődtem. Aztán a nővérke mégis elintézte. Találta valami indiai dokit, aki a két szép szeméért benyomott engem is. Meg is lesz ennek a böjtje, mert a doki felhívta utána a nővérkét, hogy szeretne vele találkozni. Mondtam neki, ha ezt előre tudom, akkor belemegyek a hétfőbe. Persze nem gondoltam komolyan. A lényeg, hogy túl vagyunk az egészen. De legalább jó fáradtak vagyunk.
Tegnap ebéd közben jött oda hozzánk a hivatali arc, aki a bevándorlási ügyeket intézi a hotelnek, hogy kéne neki igazolványkép rólunk. Mégpedig azonnal.
Megvártuk Balázst, mert punnyadt. Elmentünk oda, ahova irányítottak minket. Ott nem volt fényképészet. Megkérdeztünk egy kulcsmásolót, ő elirányított egy másik helyre. Ott sem volt, de ott találtunk egy figurát, aki végül megmondta a tutit. Mint egy kalandjátékban. Végül elkészültek a fotók, persze ránk akartak sózni nyolcat, de aztán lealkudtuk négyre. Az indiaiak ilyenek. Leadtuk a fotót, persze csak egyet, mert azt mondták, hogy annyi kell. Már készültünk zenélni este, amikor szóltak, hogy mind a négy kell. Felrohanás a szobába érte. Ma kiderült, hogy szegény nővérkéknek is akkor este szóltak, hogy holnap el kell velünk menni vizsgálatra. Csak nekünk nem mondták, hogy másnap vizsgálat. Egy büdös szóval sem.
Reggel arra ébredtem hajnali kilenckor, hogy kopognak, de nagyon kitartóan. Kinyitottam begyógyult szemekkel, ott állt az egyik nővérke, és mondta, hogy tízre vizsgálatra megyünk. Finoman szólva senki sem volt boldog. Lekeveredtünk, ettünk valamit, ittunk egy kávét, aztán jött értünk a szálloda kocsija. Mentünk a kórházba. Tessék most elképzelni egy olyan helyet, ahol reménytelen beletörődéssel, tömött sorban áll sorba kb. ezer indiai, hogy vérét vegyék. És ezek az indiaiak nem éppen tiszták. Konkrétan hugyszag volt mindehol. Na, mi ott álltunk velük sorba, de ez sem volt túl egyszerű. A kedves, és nagyon csinos, de őrülten fáradt nővérkénk véletlenül csak két sorszámot kért a három helyett. Nem adtak többet, mert így is sokan vártak még, de lassan zárt a hely. Vasárnap reggelre lett volna szabad idő, de akkor Máté templomba megy, úgyhogy feldobtunk egy érmét Balázzsal, én „nyertem”. Közben módosítottunk hétfőre, mert szünnap este (szombat)tovább fenn szoktam lenni. Beletörődtem. Aztán a nővérke mégis elintézte. Találta valami indiai dokit, aki a két szép szeméért benyomott engem is. Meg is lesz ennek a böjtje, mert a doki felhívta utána a nővérkét, hogy szeretne vele találkozni. Mondtam neki, ha ezt előre tudom, akkor belemegyek a hétfőbe. Persze nem gondoltam komolyan. A lényeg, hogy túl vagyunk az egészen. De legalább jó fáradtak vagyunk.
2010. december 8., szerda
2010. december 5., vasárnap
74 - Dubajkodás 46
Azért az alkohol az itt is alkohol. Az tény, hogy sokkal tiszább itt minden. Nincs pacsolt bor, nincsenek feljavított rövidek. Mellesleg minden kb. a felébe kerül, mint otthon. Cserébe viszont el kell érte menni a szeszboltba, mert máshol nem kapsz, a kocsmában kimérve meg jó drága. Vicces amúgy, mert a boltban legálisan megveheted, de az utcán, vagy a kocsiban vinni illegális. Ismét egy helyi paradoxon, aminek vagy az a megoldása, hogy viszed illegálisan, vagy megiszod a boltban, nehogy baj legyen...
Szóval az alkohol az itt is alkohol. Mi meg jó másnaposak vagyunk e miatt. Voltunk Tibiéknél a pálmán grillezni. Kajakoztunk egy jót a D és az E jelű pálmalevelek közötti vízen, aztán beszélgettünk, boroztunk, elvoltunk.
Ez a pálma formájú sziget a világ egyik legnagyobb értelmetlensége. Az OK, hogy menő rajta lakni, meg nyugi van, hacsak nem üvöltetjük a zenét, mikor ott bulizunk, de olyan szinten belenyúltak a természetes élővilágba, hogy a külső gátaknál minden rohad. Frankón eső utáni poshadtgiliszta szag van ott. Persze benn minden ok. A „levelek” tövénél mesterségesen forgatják a vizet, meg az apály-dagály is sokat segít. De akkor is. Semmi értelme. De legalább másnaposak vagyunk, mert ott voltunk. Mondjuk távol álljon tőlem, hogy a pálmasziget kitervelőire fogjam, hogy ittam előző este...
Szóval az alkohol az itt is alkohol. Mi meg jó másnaposak vagyunk e miatt. Voltunk Tibiéknél a pálmán grillezni. Kajakoztunk egy jót a D és az E jelű pálmalevelek közötti vízen, aztán beszélgettünk, boroztunk, elvoltunk.
Ez a pálma formájú sziget a világ egyik legnagyobb értelmetlensége. Az OK, hogy menő rajta lakni, meg nyugi van, hacsak nem üvöltetjük a zenét, mikor ott bulizunk, de olyan szinten belenyúltak a természetes élővilágba, hogy a külső gátaknál minden rohad. Frankón eső utáni poshadtgiliszta szag van ott. Persze benn minden ok. A „levelek” tövénél mesterségesen forgatják a vizet, meg az apály-dagály is sokat segít. De akkor is. Semmi értelme. De legalább másnaposak vagyunk, mert ott voltunk. Mondjuk távol álljon tőlem, hogy a pálmasziget kitervelőire fogjam, hogy ittam előző este...
2010. december 3., péntek
73 - Tegna Pibaj (Dubajkodás 45)
Ez lehetne éppen egy CSRQ-számcím is, de egyáltalán nem az, csak úgy hangz, mert (a festői táj és a költői érzület ellenére) sokkal prózaibb dologról szól az első bejegyzésem (pláne nem a kajáról).
Tegnap pofán vert minket az otthoni realitás a husángjával, az van. Főleg a the Pötit.
Miután eljöttünk, valami nagyon a helyére került az életünkben. Az értékrend visszaállt a feje tetejéről a talpára: a mindennapok most a munkáról szólnak, arról a fajta munkáról, amit szeretünk is csinálni (n.b. innentől kiveszem a munkadefiníciómból az „utálatos” kitételt), és eléggé elfelejtettük az otthoni nehézlégzéses állapotokat. Itt nem kell foglalkoznunk semmi mással, csak azzal az esti négyórás zenével. Ez a mi feladatunk, erre szerződtünk. Ez se kevés persze, nagyon el lehet fáradni benne, de mégis, itt a legnagyobb gondom kb. az, hogy Rohan, a pincér teleönti tejszínnel a kávémat, vagy hogy elfogy a chicken wings a konyhán, és calamarit kell ennem helyette. Könnyű ezt megszokni (sikerült), és egészséges helyzet is, azt hiszem. Ez a fajta természetesség az egyébként, ami az idegenben boldoguló és onnan néha hazalátogató figurákban annyira magától értetődőn irritáló az otthoniak számára; az, ahogy ránéznek (és néha rálátnak) az otthoni viszonyokra-életekre, és ítéletükből árad a „jobb kéne legyen neked faszikám mer látod hogy nekem is sokkal jobb” attitűd... Ki hogy adja el és elő a véleményét persze. Én így.
Mi meg most belekerültünk a nagy köztesbe: nem az otthoni állapotok uralkodnak már a fejünkben, de nem is horgonyoztuk ide magunkat hosszú távra, és egyre közeledik a második meglepetés, a visszazökkenés ideje. Szóval tegnap nekünk is kicsit bajosnak látszott az ottani ügymenet, pedig magunknak okoztuk a zűrt. Banális az egész, csak néhány cucc ide-oda eljuttatásáról van szó, átutalásokról, pénzügyekről, mikrofonokról meg állványokról. De mégis, Petinek pl. nehezére esett koncentrálni este. És hogy mindezt leírom, az vesse rám az első kommentet, aki még soha életében nem érezte magát nyomorultul attól, hogy a munkája mellett folyamat intéznie meg intézkednie kell. (Hogy az élet nem magától zajlik, hanem zajlítani kell, kb. erre gondolok.)
Szóval csak azt akarnám mondani, hogy egyrészt itt nekünk nagyon jó, és lehet irigykedni. Másrészt fura, de mégis természetes állapot ez, harmadrészt pedig eléggé aggasztó, hogy ennek hamarosan vége szakad, és a három jazzlegény télibundátlan seggéről lefagy a barnaság a magyar januárban.
Mér, nem? De. Na ugye.
Már mire az első betűt leírtam, tízszer igazam volt.
2010. december 2., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)