Tegnap este zenéltünk az International Eveningen a Trio Afiummal. Ez egy évente, a Pécsett tanuló külföldi diákok által megrendezett esemény. Remek gázsit intézett Balázs, jónak ígérkezett minden.
Délután még volt egy másik koncertem a Tamás Éva játéktárJával (az előző, árkádos koncertünkön mondtak be minket így a hangosba). A Kertváros Napon szórakoztattuk a legifjabbakat. Klasszikus majális hangulat lángosszaggal és túlhangosított színpaddal. Utána rohanás a kölcsönzongoráért, majd irány az Expó sátor.
Időben ott voltam, de nem engedtek be a biztonsági őrök. Pedig bentről azt üzenték a szervezők, hogy bejöhetek. 20 perc telefonálgatás, várakozás. Nagy nehezen mégis sikerült. Bepakoltunk, közben kiderült, hogy nem 9-kor kell kezdenünk, hanem 6-fél7 magasságában. Mire felpakoltunk a színpadra, ez visszváltozott 8, fél9-re...
Kávézni szerettünk volna. Kiderült, hogy a buli egész területén sehol nem lehet kapni. Még egy automata sem volt. Ennek megfelelően mindenhol energiaital szaga terjengett. Végül szemben, a benzinkúton oldottuk meg a problémát. Utálom az energiaitalt.
Nagyon utópisztikus volt ez az egész. A Pécsett tanuló külföldiek nagyrészt jobb sorsú családokból származnak és ez látszik is rajtuk. Minden lány feltűnően csinos és jó alakú, minden fiú kisportolt és büszke. Kövér embert elvétve láttunk. A buli miatt mindenki kiöltözve, illatosan lejtett fel s alá. Mindezt az Expó Center biztonsági őrök által őrzött, lelketlen, modern beton és üvegfalai között. Olyan volt ez, mintha az emberiség utolsó óráiban összegyűjtötték volna az összes rassz legjobb génállományú egyedeit, hogy egy Noé bárkája szerű falanszterben őrizzék őket. És ez a genetikai csúcskollekció, ez az emberi faj utolsó reménye olyan szinten le tud aljasodni, hogy már este 7-kor körbe volt hányva a WC.
Az Expó sátor egy nagy hangár. Hatalmas beton- és üvegfelületeinek köszönhetően rettenetesen visszhangos. Minden egyes dobütést legalább kétszer hallottunk. Borzasztó volt ott zenélni. A hangosítók sem voltak a helyzet magaslatán. A katyvaszos akusztika és a hangmesteri inkompetencia eredménye az lett, hogy minden nagyon hangos volt, de semmit sem hallottunk. És úgy nehéz zenélni, ha magadat nem hallod.
Végül elkezdtük 8-kor. Mondanom sem kell, nem sokan voltak ránk kíváncsiak. A másik termekben zajlottak a fő események, nemzeti bemutatók. Mi csak aláfestés voltunk. Ezzel nem is volt baj. Viszont, amikor elkezdett beszivárogni a tömeg, megnőtt a háttérzaj, ezért a hangosító srác feltolta a hangerőt. Innentől olyan érzésem volt, mintha egy ipari gázturbina tesztelése közben kéne zenélnem. Hülyén is éreztem magam. Csak a tisztességes honorárium tudata tartott a színpadon.
Aztán véglegesen betette a kiskert ajtaját az, hogy próbáltam élni az ingyenes fogyasztás lehetőségével. Azzal az infóval mentem a pulthoz, hogy a szervező számlájára kell felíratni, amit fogyasztok. A pultos nézett rám hülyén, majd valami fehér karszalagot emlegetett, meg az azon található számot, hogy neki az kell. Én erről nem tudtam, erről nem szólt a fáma. Nem volt neki egyértelmű, hogy ott küzdök a gázturbinával a színpadon már két órája. Sajnos így nem kaphattam még egy pohár gyümölcslevet sem, meg akkor így már nem is kellett. Ritkán vagyok annyira dühös, mint ami lettem volna, ha nem vagyok annyira fáradt. Az utolsó szetteben megpróbáltam magam jól érezni, hátha úgy könnyebb lesz. De végül mélységes cinizmusba fulladtam. Hangosan röhögtem a jelenlétünk feleslegességén. Persze a tesztelendő gázturbina zúgása ezt is elnyomta.
A fellépésünk után a világ legborzasztóbb és leghangosabb (pláne abban a visszhangos hangárban) gépzenéje közben pakoltunk le. Ez már a gázturbinánál is hangosabb volt. Az emberiség utolsó reménye, a tökéletes génbank ekkorra már annyira lezüllött, hogy teljesen letaglózva, drámai hangulatban távoztunk.
Vége volt a világnak.
Magamra csuktam a kocsi ajtaját, bekapcsoltam a Bartók rádiót. Hazafelé úgy éreztem magam, mint a kutya, akit a farkánál lengettek órákig, és épp most tették le. Boldog voltam, hogy már nem fáj.
